Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2019Sep23

2009. Június 29., Hétfő 22:26

A magyar nép kialakulásának története - IX. A PANNONOK Kiemelt

Írta:  Dr Nagy Sándor
Értékelés:
(37 szavazat)

 IX. A PANNONOK

A későbbi Magyarország földjére vonatkozó történeti feljegyzések akkor kerültek bele a világtőrténelembe, amikor a rómaiak a Duna-Száva közének földjét meghódították és Pannonia néven mint új tartományt a római birodalom hoz csatolták.
Augusztus, római császár önéletrajzában így mondja el .ezt az eseményt: "A pannoniai törzseket, amelyeket az én kormányzásom előtt a római nép sohasem közelített meg, Tiberius Néró révén, aki mostoha fiam és akkor tábornokom volt, legyőztem, a római nép hatalma alá vetettem és Illiricum határait előbbre tóltam egészen a Duna folyam partjáig."
Az a kifejezés, hogy ö előtte a római nép hadserege a pannoniai törzseket sohasem közelítette meg, úgy is értelmezhető, hogy meg sem merte kőzelíteni, mert az ő hadserege is csak 44 évig tartó harcban Kr. e. 35-től Kr. u. 9-ig tudta a pannon törzseket meg törni.
Ennél hosszabb háborut csak egyet jegyzett fel az európai történelem: a 100 éves angol és francia háborut 1339 és 1453 között. De ebben évtizedes szűnetek is voltak.
Fontolja meg tehát az olvasó azt a tényt is, hogy abban az időben a világ legerősebb hadserege a római volt. Tehát a legyőzött pannon nép katonai ereje sem volt lebecsűlhető. Ebből pedig a legszigorubb logikával az következik, hogy a pannonok népi ereje sem lehetett gyenge. Sőt amely nép 44 évig tudott ellenállni a világ akkori legnagyobb katonai hatalmának, az nem lehetett erőtlen sem fegyveres katonai erejére, sem létszámára, sem gazdasági erejére.
A rómaiak tehát nem üres vagy gyér lakósságú földet hódítottak meg, hanem egy erős, tehát aránylag sűrű lakósságú, vitéz és kulturált népet.
Tehát a 887 év múlva bekövetkező magyar honfoglaláskor ugyebár nem lehetett a Kárpátmedence területe olyan gyér lakosságú, mint amilyennek a vogulista történetírók hirdetik?
De honnan származik a pánnon név? A latin írók általában Pannonia nevét Pán római isten nevéből származtatják, Egyedűl Dio-Cassius (115-229) írta, hogy külőnős népviseletükről kapták nevűket. A "pannus" latin szó magyarul ruhaszövetet vagy kelmét jelent. De amilyen gyenge a Pán istentől való származtatás, ugyanolyan az utóbbi is.
Említettem már, hogya győrszentmártoni hegyet az ősidőben Pannonhegyének nevezték, a mellette folyó patakot Pannosának hívták. Pannosú sumir szó, annyit jelent, mint Panna sumir isten vize. Ez a Panna pedig nem volt más, mint a sumirok ősi teremtő istenének, Anunak a bece neve, aki szülte a világot. Pannon sumirul is, magyarul is Pannához, Anuhoz tartozott, vagyis Anu népét jelentette, amint a Balaton is Bál isten tavának a neve.
A múltba vísszarévedő szemeimmel mintha látnám azt a nagy ember tömeget ott a hegy derekából kisugározó bővizű forrás körül ünnepelve Anut, a későbbi Ilanát, Élőanyát vagy is Tündér Ilonát.
Az egyik római császárról, Marcus Auréliusról 061-180 Kr. u.) az van feljegyezve, hogya pannoniai tartományokat a markomannok, szarmaták, vandalok kiirtása árán felszabadította a szolgaságból.
A római hódítás után ezek a népek rátelepedtek a pannon népre és a szolgáikká tették, de Marcus császár rendet csinált, illetve visszavette e tartományt.
A legérdekesebb esemény azonban az volt, amikor a pannon nép a Dráva és a. Duna szögben fellázadt II. Konstancius római császár ellen 359-ben Kr. u, mert már nem bírta a szőrnyű terheket, adókat.

A császár úgy látszik jóindulatu ember volt, mert szép szavakkal akarta lecsillapítani a jogosan felháborodott lakósságot. Azért összehívatta őket az ősi Szerém városából, Szirmiummá latinosított székvárosa közelébe, Aciminkumba, hogy szép szavakkal rávegye őket az adók megfizetésére. De amikor azt mondta, hogy az adót azonban fizetni kell, az egyik elkeseredett hallgató lerántotta a csizmáját és hozzádobta e szavakkal: "marha, marha!" Erre kitört a forradalom. A feldühödött nép megrohanta a császárt, leszakították aranyos köpenyét, összetörték aranyos trónszékét. Ő maga úgy menekült meg, hogy először közlegényi kőpenyt és sisakot vett fel, majd kerítettek neki egy lovat s azon elvágtatott meggyalázása színhelyéről.
Ezt az eseményt Edward Gibbon amerikai történetÍró "The History of the Decline and FalI of the Roman Empir" című könyvének XIX. fejezete 48-ik szakaszában olvastam, New Yorkban.
Mindenekelőtt utána kellett néznem Gibbon forrásmunkáinak, hogy honnan merítette történetének anyagát
Meg is találtam ennek az eseménynek bö leirását Ammianus Marcellinus egykori római tábornok történetíró "Rerum Gestarum" címü művének XIX. kőnyvében a 11-ik fejezet 10-ík szakaszában.
Ammianus a császár kedvelt, bizalmas embere volt, akit azért nevezett ki az akkori leghíresebb római hadvezér Ursicianus mellé katonai tanácsadónak.
Éppen ez események után hívatta magához a császár minkettőjüket, hogy a közben kitört perzsaháború katonai intézkedéseit velük megbeszélje.
Igy tehát Ammianus magától a császártól hallhatta az esemény elbeszélését, de mint vérbeli historikus bizonyára kivalatta a szereplő tolmácsot is, mert csak a nép nyelvén értő ember adhatott neki felvilágosítást arról, hogy a "marha" szó latinul mit jelent és hogyan kell helyesen leírni. Csakis így kerülhetet a „marha" szó helyesen leírva a könyvébe, onnan meg Gibbonéba.
Itt meg kell jegyeznem, hogy magyar történeti művek ezt az eseményt teljesen agyonhallgatták. Az egyetemen nem hallottam sem a történelmet, sem a latin nyelvet előadó tanáraimtól. Ez a konok egyöntetű hallgatás tehát nem lehet véletlen.
Már most milyen következtetés vonható le ebből a leirt eseményből?
Először is az, hogy a "marha" szót egyetlen más nyelvből sem vehettük át, hanem csak örökölhettük, mert ez a szó a magyar nyelven kivül más nép szókincsében nincs meg.
De hogyan örököltük? A nyomok Mezopotámiába, a sumirok nyelvéhez vezetnek. A sumir nyelvben a "mar" szó annyit jelent, mint valamit megfogni, a mi magyar nyelvünkben, pedig ebből a szóból van egy származék szó a "marok", vagy "marék", amely testünknek a fogó szerszáma. De ebből a sumir szóból származik a mi marad és marasztal szavunk is.
A "marha" szó értelme tehát annyit jelent a mai nyelvünkön, mint megfogott, kézben tartott, megszelídített, vagyis házi állat, szemben a szabadon futó vagy is a vadállatokkal.
A mai "vad" szavunknak sumir őse a "bad", annyit jelent mint futni vagy szaladni. Mikor a ménes elfut a pusztán, a csikós műnyelven azt mondja, hogy megvadult. Mikor a lovak az űres kocsival elszaladnak, a magyar falusi ember ma is azt mondja, hogya lovak megvadultak, vagyis elszaladtak.
Tény, hogy a "marha" szó egyedül a mi nyelvünkben van meg. Még az úgynevezett finn-ugor nyelvek egyikében sem található meg, annál kevésbé az árja és sémi nyelvekben.
Arpád hódító népe sem vihette magával, mert 537 évvel a magyar honfoglalás előtt az a nép, amelyet a rómaiak meghódítottak, már e néven nevezte nemcsak hasznos házi állatjait, hanem haragjának emberi lényeit is, beleértve a világ akkori legnagyobb úrát, a római császárt is. Ezt a szót tehát Árpád hódító népe is csak ott tanulhatta meg a nyelvvel együtt a Kárpátok koszorúzta hazában az általa meghódított és szolgává tett sumir utód néptől.
A történelem - hála Ammianus alaposságának - az őstelepes pannon nép nyelvéből ezt az egy szót megörökítette, de ebben az egy szóban benne van nyelvünk egész szókincse, amiként egy csepp tengervízben az egész tenger vízének lényege.
Kőltőileg hangzik ugyan ez a megállapításom, de igazat ad az a tény, hogy ezt az egy szót csak az a nép használhatta, amely a mi mai nyelvünknek egész ősi nyelvkincsét beszélte, mégpedig már 1608 évvel ezelőtt. Mert itt nemcsak egy szó használatáról van szó, hanem egy azonos népszokásról is. Mí mai magyarok ma is marhának nevezzük nemcsak a házi állatainkat, hanem a haragunknak emberi lényeit is, amiként a Szirmium környékén lakó pannon nép II. Konstancius császárt 359-ben Kr. u.
Honnan vettük ezt a szokást mi ma élő magyarok? Csak is a minket megelőző magyar nemzedéktől, ez pedig az őt megelőzőtől, az meg a még előbbitől. Így a nemzedékek sorozatán végig menve, eljutunk a császárt lemarházó népig, amely ugyancsak ebben az értelemben használta ezt a szót.
Ebből pedig a legszigorubb logikával az kővetkezik, hogy az a császárt lemarházó nép nemcsak nyelvi, hanem vérszerinti ősünk is volt, mert ez a nyelvszokás a vérségi örökség útján jutott el hozzánk nemzedékről nemzedékre a mai napig.
Szirmium a császár volt székhelyének neve nem latin szó, csak latinos hangzásúvá változtatta a hódító római nép nyelve. Az ősi szó Szerém volt. Eme-emesemese-emse mint ahogyan már kifejtettem a sumir eme szóból származik, ami tápláló anyát jelentett. A "szer" szavunk is valószínűleg sumír örökség, bár ezt eddig kinyomozni nem tudtam. De az ilyen sok értelmű, gazdag szónak nagyon ősinek kell lenni. Pld. alszer, felszer, kisszer, nagyszer, jogszer, gyógyszer, félszer, ékszer, ószer, jószer, rendszer, kényszer, újszer, mosószer, kábítószer, szerszám, szerelem, szeretet, szerény, szerencse. szertartás, szerzet, szertelen, szerfelett, szeret, szervez, szerkeszt, stb.
Helyes a megállapításom tehát, ha a Szirmium nevet az ősi "szerém" szóból származtatom, ami a mai nyelvünkön rendes táplálót jelent. Erre a névre Szerém vidékének földje rá is szolgált, mert már az ősidőben kiváló gabona és szőlő termelő terület volt. Nagyon régi eredetű szónak kellett lenni, mert egy ilyen nagyfoku szétágazódáshoz, elbokrosodáshoz elsősorban is hosszú időnek kell eltelnie.
Az a nép, amely Szirmiumot és környékét a római hódítás idején lakta, már az ősidőtöl fogva ott lakott telepes nép volt s a római hatalom bukása után is ott maradt. Nemcsak a római uralmat követő húnok, avarok idejében maradt ott, hanem Arpád hadi népe is ott találta és a maga szolgájává tette.
Hogy milyen nyelvü volt ez az ősi nép, arra nemcsak "marha" és "szerém" szóból következtethetünk, hanem IV. Béla királyunknak egy okleveléböl is. Ezt a király 1237-ben adta ki az általa alapított Bélakuti cisztercita kolostor részére (W. VII. 27.). Ebben az oklevélben a király a régi Szirmium közelében levő következő nevű falvakat adományozta el a kolostornak: Nyárad, Csudo, Acsád, Ined, Lázár, Ökörd, Monoros, Letemér, Lúház, Erdöel, Váralja. Furni, Perben, Szépfalu, Aszszony, Harang, Pokalj, Komlós és Újfalu.
A pannonokat, akik a császárt lemarházták, a rómaiak után a húnok hódították meg, utánuk néhány germán törzs: gót, longobard, gepida lett átmenetileg úrrá Pannoniában. Majd ezeket követték az avarok, vagyis az avarhúnok. Ezek hatalmát a germán frankok és a törökfajú bolgárok törték meg és lettek urak a Kárpá tmedencében.
Végül pedig egy török törzsszövetségből alakult nép telepedett ott meg Árpád fejedelem vezérlete alatt. Ezeknek a szövetséges 'törzseknek vezértörzse, vagy fejedelmi törzse a megyer, vagy magyar nevü törzs volt. Ez adott később az egész törzsszövetségnek és az általa meghódított népnek is nevet. Igy született meg a magyar nép a Kárpátmedencében.

X. PANNÓNIA NÉPESEDÉSI VISZONYAl A ROMAI KORBAN

A népesség létszámára mindíg lehet következtetni a lakóhelyek, tehát a falvak és városok számából, mert az emberek már az ősidők óta falvakban, vagy városokban laktak. Erre kényszerítette őket az élelem megszerzésének és megvédésének nehéz feladata.
Rendesen a közös őstől leszármazottak maradtak együtt, egy helyen, hacsak a védelem nem tette szükségessé több nagycsalád együttmaradását.
Pannoniának a római korban már meglevő telephelyeiről nem merném azt állítani, hogy több nem volt, mert a valószínűség az, hogy a telephelyek száma jóval több volt, mint amennyiről Írás os bizonyíték van.
Például, a ma is jelentéktelen Bakonvszentlászló Crispiana néven fel van jegyezve, de Veszprém ősi városa, amely a római útnak igen fontos őrállomása volt, nem szerepel a római uralom idején.
De azért közlöm az alábbi helyneveket, mert ha csak ezek voltak a római hódítás idején meg, vagy is Kr. u. a 9. esztendőben, akkor a 900 évvel későbbi honfoglalás idején legalább is megnégyszerezödtek volna. Tehát történetíróinknak az a megállapítása, hogy a honfoglalás idején csak gyérszámú szláv és avar maradványok lézengtek Magyarország területén, mennyire alaptalan még ezeknek a telephelyeknek megléte mellett is. A felkutatott telephelyek névjegyzéke a következő:
Sabária (Szombathely), Aquincum (Buda), Brigetió (ószőny), Arrabona (Győr), Intercísa (Dunapentele), Salva (Esztergom), Scarbantia (Sopron), Campona (Nagytétény), Lugio (Dunaszekcső), Sophianae (Pécs), Altinum (Oroszvár), Ad Flexum (Magyaróvár), Calamantia (Leányvár), Ad Mures (Acs), Azaum (Dunaalmás), Lepavista (Süttö), Crumerum (Nyergesújfalu), Cripi (Dunabogdány), Ulciscia Castra (Szentendre), Salina (Adany), Pax (Paks), Altaripa (Tolna), Alesca (Szekszárd), Antiane (Baranyabán), Limusa (Szigetvár), Silacaene (Belég), Valeum (Fenékpuszta), Mogentianae (Somlóvásárhely), Mansvetina (Odombóvár), Herculia (Fehérvár ősi helye), Floriana (Bicske), Triciana (Ságvár), Caesariana (Jutas).
A sumir nyelvben nem járatós Íróink természetesen mind azt mondják, hogya latin Pax szóból származott a mai Paks községünknek neve. Pedig fordítva, Paks az ősi név, mert e sumir szóból származik "paksu", annyi mint víztartó. Ugyanaz a szó mint Csopak kőzségünk neve, csak a sumir nyelvben a "csa" kisebb vizet jelentett, mint a "su" vagy "so". Valóban a csopaki víz csak csordogál, míg a paksi víz, a Duna folyik, vagy ömlik.

XI. EGYÉB NÉPEK

E néven azokról a népekről emlékezem meg, amelyek valamikor a Kárpátmedencében laktak, még a magyar honfoglalás előtt. Természetesen nem állítom, hogy más népek nem kerűltek oda ezeken kívül, amikor az ősidőben hazánk földje az átjáróház szerepét töltötte be.
Az egyik legrégibb feljegyzés az aghatirz nevű népről maradt fenn, amelyik Erdélyben lakott. Herodotos görög történetíró (484-425 Kr. e.) azt Írta róluk, hogy a Maros (Maris) az aghatirzek országából jön és a szkíták közé sorolta őket megjegyezvén, hogy "nagyon fényűzök és nőközösségben élnek. Épp ezért mindnyájan testvérek lehetnek, mintha egy család tagjai volnának. Nem irigykedők és gyűlölködők egymásra. Ruházatuk majdnem olyan mint a trákoké."
A trákokkal kapcsolatban eszembe jut Plátonnak a híres görög bőlcselőnek (427-347 Kr. e.) egy osztályozása az akkori népekről. Belső lelki tulajdonság szerint, háromféle embercsoportot különböztetett meg. Az elsőbe sorozta a bátrakat, amilyenek a trákok és a szkíták. A másodikba a pénzsóvárokat, amilyenek a feniciaiak és egyiptomiak, a harmadikba a tudományszeretőket, amilyenek a görögök.
Trák volt az első lovasnép, amely Azsia fűves térségéröl Európába költözött körűlbelűl 900 évvel Kr. e. Ugyanaz a fajta volt, mint a későbbi szkíta, hún vagy turk néven nevezett népek. Nyomaik hazánk földjén is megtalálhatók.
Az aghatirzek nőközössége az emberiségnek egy nagyon ősi szokásából maradt meg mint csökevény, abból az időből, amikor minden vagyontárgy közös tulajdont képezett s még a nő is ilyennek számított. Amikor' az egyén még nem tudta állandóan megszerezni vagy biztosítani magának a mindennapi élelmet, mert az erejét felülmúlta, akkor szükség volt többeknek az összefogására, szóval a közös gazdálkodásra. Ez a szükségesség fennállott, amikor az ember vadászatból, halászatból és állattenyésztésből élt és kőből volt a fegyvere és a szerszáma.
De amikor az ember földet kezdet művelni és ennek hozadékából megélni, a nagy család közös gazdálkodása kezdett felbomlani elemeire, a kis családokra, mert a szorgalmas és munkaszerető ember nem volt hajlandó a lusta és dologkerülő helyett dolgozni. Az aghatirzek nőközössége is idejét multa. Néhány száz év mulva a történelem lapjai már nem is emlegetik őket, hanem országukban egy másik népről, a dákról vannak feljegyzések. Ez is szkíta lovasnép volt s valószínű, hogy ők hódították meg az aghatirzeket. Ezek nemcsak az erdélyi részt, hanem a Havasalföldet is megszállták egészen a Dunáig.
Augusztus császár idején már veszélyeztették a római birodalom balkáni részét, de a császár személyesen vezetett ellenük hadjáratot és mint önéletrajzában dicsekedve mondja, sikerült őket a Duna baloldalára űzni és velük a római birodalom tekintélyét elismertetni.
Véglegesen Traján császár hódította meg őket 106-ban Kr. u. s Dácia néven országukat megszállva a római birodalomhoz csatolta.
De Gallineus császár már 261-ben kivonta a légiókat Erdélyből, Aurelianus pedig 275 -ben az egész Dáciát feladta. A dákok is eltüntek az utánuk jövő germán és hún népekben.
Minket magyarokat a dákok annyiban is érdekelnek, hogy az oláh agitátorok előkelő ősöket keresvén, a dákokat is összeházasították a - szerintük – Erdélybe telepített római légiónáriusokkal. Persze azt nem vették figyelembe, hogya római légiók idegen légiók voltak s a legénység nyelve is idegen és nem latin volt, tehát nem lehettek már azért sem az oláhok latin ősei.
Az Alföldön a Duna-Tisza között is volt egy lovas nomád nép Kr. u. az 1. században, de valószínűleg előbb is, mert lovas nép részére ugyancsak megfelelő terep volt ez a nagy síkság már az ősi időben. Ez a nép a jazig vagy jász nép volt. A görög irók methanasta néven említik őket, ami magyarul vándorlót, kóborIót jelent, de a jazig török szó is ugyanezt a fogalmat tartalmazza. Sokat harcoltak a rómaiakkal, Nagy Konstantin császár azután végleg leverte őket. Akkor húzód tak a mostani szállásaikra. Ma igen értékes és derék népele me hazánknak.
A rómaiak 400 évig bírták hazánknak dunántuli részét, az akkori Pannoniát és 160 évig Erdély földjét. A történetírók általában sokat írnak a római kultúra termékenyítő hatásáról a meghódított országokban. Minden fejlődést, gyarapodást a rómaiaknak tulajdonítanak, aminek eredetét nem ismerik. Ebben magyar és külföldi írók közt vajmi kevés különbség van. Például: Magyar gazdasági szakkönyvekben olvasható, hogya római katonák erdőt írtottak, mocsarakat csapoltak le, utakat, vizvezetékeket csináltak és ők honosították meg Pannóniában a szőlőtermelést is stb.
Még ma sem jöttek rá, hogy a rómaiak által meghódított Pannóniának egyik városát, amelyik később Felsőpannonia székhelye is lett, Vindobonának hívták, amelynek a jelentése az akkor ott lakó kelta nép nyelvén Vin de bona volt, ami magyarul jó bort jelent. Az olaszok, franciák és spanyolok nyelvén még ma is ez a jelentése. Tehát a ma Wien-nek magyarul Bécsnek nevezett város környékén a síkságot szegélyező hegyek trachit poladékú lejtőin már virágzó szőlőtermelés volt a rómaiak előtt.
A szőlő termelést a sumir rokon népek és a szíriai telepesek honosították meg már az ősidőben az árpa és búza termelés sei együtt, mikor hazájukat ott kellett hagyni és Európa földjén az élet küzdelmét újra kellett kezdeni.
A rómaiak nem azért hódítottak, hogy kultúrát terjesszenek, hanem, hogy a már megvolt és virágzó kultúra gyümölcseit maguknak szerezzék meg adó és harács alakjában. Hogy mily óriási zsákmányt vittek haza egy-egy tartomány meghódítása után, azt Augusztus császár önéletrajzában bámulva olvashatjuk. A többek kőzűl csak azt az egyet említem itt meg, hogy 5-ik konzulsága évében a hadizsákmányból 120.000 embernek adott fejenként 1.000 szeszterciust.
Valósággal kirabolták a tartományokat, mert minden hadizsákmány rablásból ered. De két felbecsülhetetlen értékkel Róma mégis megajándékozta az akkori Európát. Megszüntette az óriási birodalom határain belűl élő népek között a háboruskodást. Az állandó béke így biztos alapja lett a gazdasági és szellemi fejlődésnek. Azonkivül olyan úthálózatot épített ki Európanyugati felén, amely a közlekedés megkönnyítésévei elősegítette a szellemi kincsek kicserélését is. Ezért hagyta el maga mögött Nyugateurópa nemcsak Keleteurópát, hanem az egykori tanítómesterét, az öreg Ázsiát is. Ez a magyarázata annak is, hogy miért lett Európa a többi földrész szellemi és gazdasági vezetőjévé.
Természetesen az utakat nem a római katonaság építette, ahogyan a naiv historikusok írják, hanem az őslakósság. Ez kubikolta a földet, törte a követ, a katona pedig hajtotta a népet. De a népnek is megérte a fáradtság, mert az ő kocsijai és állatjai is könnyen futottak a jó úton.
Miért épített Róma mindenütt utakat? Azért, mert a hadseregének a zöme - a légiók - gyalogságból állottak és ezek csak kocsival és jó uton voltak gyorsan bevethetők, ha hosszú határának valamelyik távoli pontján a barbárok betörtek. Az utak ugyan hadászati célt szolgáltak, de a polgári forgalmat is elősegitették. Azonkivűl pedig idöállóak lévén a római birodalom megszünte után is megmaradtak. Sőt még ma is megvannak.
Pannónia fejlődésén minden esetre sokat lendített a 400 éves római béke és a kítűnő úthálózat. Ennek nyomai még ma is megállapíthatóak.

XII. TELEPES ÉS HÓDITó NÉPEK

Az eddig előadottak alapján olvasóim is megtudják állapítani a különbséget a címben szereplő kétféle nép között.
A telepes nép űres, emberektől lakatlan földet szállt meg, amelyet azután nehéz munkával feltört porhanyóvá tett, hogy az emberi életet tápláló gabona benne megteremhessen, hogy az embernek az élete fenntartásához meglegyen a kenyere.
A kőkapától a vaskapáig nagyon hosszú út vezetett, amelyet egész hosszában az ember véres verejtéke öntözött.
A mai időszámításunk kezdetének elején még a "mindennapi kenyér" volt a legnagyobb ajándék, amit a kűzdő földi ember az Istentől mint legnagyobb jót kért.
Ennek emléke van meg a keresztények imádságában, a "Miatyánk" e szavaiban: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Erre pedig Jézus tanította a tanítványait.
De ennek emléke van meg a mi „módos" szavunkban is, amely ma jómódu, gazdag embert jelent.
Mu-du sumir szó, a mai nyelvünkön mag csinálót, vagyis gabonamag termelöt jelent. Ezzel szemben a numu-du sumir szó mai nyelvünkön "nomád" nem magcsinálót, hanem állattenyésztőt jelent. A sumir muduból lett a mai nyelvben a mudus vagy módos ember neve.
A telep es népek tehát mindenütt az egész világon a termelő munka megvalósitói voltak. Nemcsak földet műveltek, hanem ipart is űztek, sőt rezet, vasat is bányásztak s ezekből készítették a munkához alkalmasabb eszközöket.
Hazánk őstelepes népeiről már kimerítően megírtam, hogy honnan származnak s az ősidőktől fogva miként tették virágzóvá munkájukkal otthonaikat és országukat s hogya műveltségnek míly magas fokára emelkedtek a saját erejükből, mert saját és nem más néptől átvett ősi betűírásuk is volt.
Ez letagadhatatlan!
De voltak olyan népek is már az őskorban, amelyek nem a saját termelő munkából akarták magukat fenntartani, hanem a másokéból akartak megélni. Ezeket nevezem hódító népeknek, amelyek a fegyver erejével tették szolgáikká a békés és dolgozó népeket. Azután mint fegyveres katonanép eltartatták magukat.
A legnagyobb ilyen hódító nép Európában a római volt. Ősi területük Latium, csak 2350 négyzetkilóméterre terjedt ki, körülbelűl akkora volt mint Pestvármegye, amikor 753-ban Kr. e. Róma nevű városukat felépítették és Kr. u. 110 körül Trajánus császársága alatt ebből a pöttömnyi országból 10 millió négyzetkilóméteres óriási birodalom lett.
Csodának lehetne e tényt minősíteni, ha nem lett volna neki a történelemben mása is. De Dsingiszkán még nagyobb birodalmat vert össze. Timurlenk szintén, a mohamedán arabok hasonlóképpen.
Csak meg kellett találni a módját annak hogyan lehetett egy sereg embert katonai fegyelem alá venni, felfegyverezni, kiképezni és háboruba elindítani úgy, hogy a katona a reá váró sebeket, sőt a halált is megkockáztathatónak itélje a harcból származó előnyökért.
Julius Cézár óta a római hadsereg tisztára idegen légiókból állott. Nem a franciák találták fel tehát e katonai alakulatokat. Az ilyen katonákat a vezér a saját hazája ellen is vezethette, amint éppen Julius Cézár meg is tette.
Azért a római hódító hadjáratok tisztán haszonszerző, gazdasági vállalkozások voltak, mert a vezér épp úgy mint az utolsó közkatona az elrabolható javakért, a sarcért, a zsákmányért ment a harcba. Ezért a római légiókban ott találjuk az akkori világ minden népének jól verekedő és rablóhajlamú embereit.
A legjobb verekedőkből még császárok is lettek. Például: Maximianus Trax, trák volt, Philippus Arabs pedig arab. Maximianus a karpi törzsből származott, amely sumir eredetű nép volt és a Kárpátok környékét lakta, az ő nevűktől kapta e hegység a nevét. Díoklecianus telepítette azután át őket Pannóniába, Pécs kőrnyékére. I. Konstancius germán zsoldos katona volt. A tiszta északi típus és a jellegzetes germán testi felépítés különösen unokaöccsén, Nagy Konstantin császáron látszik meg, amint az megállapítható a Palazzo dei Conservatori palotában, Rómában őrzött mellszobráról.
Hogy milyen nagy haszonnal jártak ezek a hadi vállalkozások, azzal Julius Cézár mostohafia, Augusztus dicsekszik el önéletrajzában. Ebből már idéztem,hogy az 5-ik konzulsága idején a hadi zsákmányból míly nagy összeget ajándékozott el. De ugyanakkor még 120 millió szesztercíust adott katonáinak, 100 milliót pedig az Apolló, Vesta és a Bosszuló Mars templomainak. 600 milliót adott az államkincstárnak és 170 milliót a továbbszolgáló katonáknak.
Az általa rendezett gladiátori játékokon 10 ezer ember kűzdött egymással és 3.500 afrikai vadállat pusztult el.
Hogy tengeri csatát is bemutathasson egy 1.800 láb hosszúságú és 1200 láb szélességű területen kiásatta a földet oly mélyre, hogy 30 megvasalt orrú hadihajó és még sok kisebb hajó belefért és azokon 3.000 katona kűzdött.
Még legalább 4 oldalra jutna azoknak az építkezéseknek a felsorolása, amelyeket Augusztus a kizsarolt tartományok népének elrabolt javaiból emeltetett.
Súlyosbította a rablásokat még az úgynevezett testadó, amit minden meghódított tartomány minden lakosának a csecsemőtől az aggastyánokig fizetni kellett, hogy magukat arabszolgaságtól megváltsák. Azután jött még a fej adó, amelyet minden felnőttnek fizetni kellett a tartományokban. Betetőzte ezeket a vagyonadó, amelynek határa az adózók fizetésképessége volt. Szóval annyit kellett az adóalanynak fizetni, amennyit rajta behajthattak. Aki nem fizetett, azt eladták rabszolgának a piacon.
Hogy az adókat hogyan hajtották be, arról Salvianus, római Író így írt: "Tűrhetetlen és szörnyű állapot, józan eszű ember még a hallatára is megborzad, hogy a földhöz ragadt szegény nyomorult ember vagyonkájából kifosztva, földecskéjébőI kiforgatva, mikor már semmije sincs, mégis kénytelen adót fizetni elvesztett vagyona után. A birtok kicsúszott a lábuk alól, a fejadó nem tágít mellettük, vagyontárgyaik már nincsenek, de az adók csak úgy záporoznak rájuk".
Hogy a rabszolga sorsot elviselni nem tudó szegény páriákkal hogyan bánt el, azzal is dicsekszik Augusztus:
"Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akik megszöktek uraiktól és fegyvert ragadtak az állam ellen, körülbelűl 30 ezret összefogattam és visszaadtam úraiknak, hogy kivégezhessék őket."
Nem csodálatos tehát, hogy "az illirikumi határtól egészen Galliáig valamennyi nép egyszerre kelt fel". De az sem csodálatos, hogy ez az óriási birodalom olyan könnyen omlott össze. Miért? Mert a kizsarolt lakósság úgy a germán hódítókban, mint a húnokban szabadítókat látott.
Szószerint idézern Jordanes idevonatkozó írását. Ez gót püspök volt és 551-ben Kr. u. írta Getica cimü történelmi munkáját, tehát majdnem kortársnak számít. Ö így mondja el a római birodalom bukásának utolsó felvonását: "Orestes fővezér a hadsereg élére állt, kivonult Rómából, hogy az ellenség ellen induljon. Megérkezett Ravennába és ott fiát Augusztulust császárrá tette. Nepos, a tényleges császár, amint erről értesült, Dalmáciába menekült és ott trónfosztottan meghalt".
"Miután Orestes fiát Augusztulust Ravennában a császári trónra emelte, a rugius törzsből való Odoaker a turcilingusok királya scirus, herulus és egyéb germán törzsekből toborzott segédcsapataival elfoglalta Itáliát, megölette Orestest, fiát Augusztulust megfosztotta a tróntói és mindössze azzal büntette, hogy a campanai Lucullus kastélyba száműzte."
"így a nyugati római birodalom, amelynek első császára Octavianus Augustus volt, a város alapításának 709. esztendejében ezzel az Augustulusszal elpusztult az addigi császárok 520-ik éve után. Ezentúl a gótok királvai uralkodtak Rómán és Itálián." (Jordanes Getica 241-243.)
Nyugati időszámítás szerint ez az esemény 476-ban történt Kr. u.
Persze azt már nem érte meg Jordanes, hogy egy másik germán törzs, a longobardoké kerekedett felűl Északitáliában 568-ban Kr. u. Ezeknek a neve a ma is meglevő Lombardia nevében maradt meg, de nyelvük ezeknek is meg a többi germán törzsnek is beleolvadt az északitáliai gall nyelvbe, a mai olasz nyelv ősébe.
Délitáliát Szicilia szigetévei együtt azoknak a normannoknak egyik ága szállta meg és szervezte országgá, akiknek másik csoportja Hódító Vilmossal Angliába költözött.
Tehát Itáliát is egy csomó germán törzs szállta meg, mint hódító katonanép. övék lett az ország, a hatalom, az uralom, az adó, a nép verejtéke, de a nyelv a népé maradt meg, mert a meghódított néptől el lehetett venni a vagyonát, a pénzét, a földjét, a ruháit, az ennivalóját, a kincseit, sőt magát az embert is rabszolgává lehetett tenni, de a nép nyelvét nem lehetett elvenni, mert a beszéd hangokból áll s azok kézzel meg nem foghatók. Nyelvet elvenni csak úgy lehet,hogy helyette egy másikat kell adni mégpedig tanítással, nyelvtanfolyamok rendezésével, hozzáértő tanítani tudó szakemberekkel. Ilyet pedig a régi időben a hódító urak nem rendeztek. A szolganépnek pedig ahhoz, hogy a robotot elvégezze, nem kellett az úr nyelve, de az úrnak legalábbis annyiban szűksége volt a dolgozó nép nyelvére, hogy azoknak parancsolhasson, a munkát kioszthassa és a munka gyümölcsét behajthassa.

XIII. A KÖZÉPKORI HÓDITÓK NYELV ALAKULÁSA

Az előbbi szakaszban, azt hiszem sikerrel bizonyítottam azt a tényt, hogy egy hódító és meghódított nép nyelvkeveredése esetén mindíg a kisebb számú hódító nyelve veszik el és a köznépé marad meg. Hogy ez az igazság még világosabban álljon olvasóim előtt, a középkori hódító népek nyelvalakulását is idevázolom.
Kezdem Európa nyugati felén a Pireneusi félszigettel. Itt az őslakosság a latinnal rokon gall néptörzsekből tevődött össze. Ezeket három germán nép a vandál, a szvév, a nyugati gót és egy turáni nép: az alán igázták le. A vandálok a mai déli Spanyolországot szállták meg, nevűket őrzi Andaluzia (Vandaluzia), a szvévek és az alánok egyrésze a mai Portugálliát szervezték meg, a nyugati gótok a mai Spanyolország kőzépső és északi részét, az alánok másik fele Katalániát (Gótalániát) alapították. Ezek a hódítók lettek az úrai a meghódított népnek, de a nyelvűket elvesztették s a népét, a mai spanyol nyelvet vették fel.
A mai Franciaországot szintén három germán nép szállta meg, u. m. a burgund, a frank és a normann. A burgundok 407-ben még a rómaiak jóváhagyásával foglaltak maguknak szállást a Saone és a Rhone folyók mellékén.
A frankok a Rajna torkolat vidékén laktak. Chlodvig nevű főnökük 486-ban elűzte Galliából Sigerius római helytartót és egész Galliát meghódította.
A normannok kemény hajós népe jóval később 923- ban telepedett le a már kialakult Franciaország északi részében, amelyet róluk ma is Normandiának neveznek. Együgyü Károly akkori király. erő híján kénytelen volt tűrni ezt a hódítást. Mind a három hódító nép elvesztette ősi germán nyelvét és felvette a meghódított nép nyelvét. Bár e nyelvet a germán frankokról nevezik az országgal együtt franciának, az a nyelv nem germán, hanem a régi gallnak a folytatása megtűzdelve jelentéktelen mennyiségű germán szóvaL
Hogy mennyi idő alatt vész el egy hódító népnek a nyelve, arra ezeknek a normannoknak a történelme világít rá. Rolló vagy Rolf nevű főnökűk vezérlete alatt 923-ban kerültek észak Franciaországba Kr. u. Már e század végén a Rouen környékén lakó normannok franciául beszéltek azért a trónörököst elküldték Bayeuxba, hogy ősei germán nyelvét ott megtanulja. Mikor pedig ezek közül származott hadsereggel Hódító Vilmos normann herceg, 1066-ban átment Angliába és azt meghódította, lovagjai már tisztán francia nyelvűek voltak. E korból van a bayeuxi dómban egy nagy fali szőnyeg Hódító Vilmos és Harald angol király csatájáról s azon ez olvasható: "in praelio ceciderunt simul angli et franci" a csatában együtt estek el angolok és frankok. Ez a felírás tehát nem is normannoknak, hanem már franciáknak nevezi a hódítókat. Ezek vitték át a francia nyelvet a Britt szigetre és az angol nyelvben található francia szavak nagy része tőlük származik. Természetes, hogy Angliában rövid idő alatt angol nyelvűek lettek.
Anglia őslakói a brittek, piktek, írek és skótok voltak, a déli részen belga gallok is laktak. Kr. e. 54-ben Julius Cézár vezérlete alatt a római légiók hódították meg őket. Mikor azonban Kr. u. az V. században ezek elhagyták a Britt szigetet, az őslakók összevesztek. Ezt az alkalmat kihasználva a Jütland félsziget körül lakó: jüt, angol és szász germán törzsek Britanniát elfoglalták. Később még dánok is telepedtek le a sziget keleti oldalán, legvégül pedig - mint említettem - Hódító Vilmos normannjai telepedtek ott meg. Az ősi britt lakóság egy része Walesbe, a hegyek közé húzódott, egyes rajok pedig Franciaország északnyugati sarkában a róluk nevezett Bretagneban találtak otthonra.
A hódító német és francia nyelvű törzsek Angliában is elvesztették nyelvüket, beolvadtak az angolnak nevezett nyelvbe, amely az ősi britt alapnyelvre épült fel, .elég erős germán hatással. A walesi és bretagnei brittek nyelve azonban a félreeső erdős és hegyes vidéken ma is megvan, bár 1.500 év vihara zúdult el felettük, mert ők nem hódítók, hanem telepes népek voltak.
Németország germán törzseit másnyelvű nép nem hódította meg, erről tehát nincs mondanivalónk. Olaszországban azonban már más a helyzet. Északolaszország őslakói gallok voltak. Ide telepedtek először a herulok, skyrek és turcllingok germán törzsei. Odoacer a herulok főnöke szüntette meg 476-ban a nyugat római császárságot őt buktatta meg egy másik germán törzsfő Theodorich a keleti gótok királya. A gótok uralmát is egy germán nép, a longobard törte meg 555-ben Kr. u. Ezek neve Lombardia tartományban ugyan fennmaradt, de nyelvük a többiek éveI együtt elveszett az ősi gall nyelvben, amelyből később az olasz nyelv alakult ki.
A Délitáliát meghódító normannok szintén a francia Normanndiából indultak útjukra francia nyelvvel, mint fajtestvéreik Angliába. Miután onnan kiűzték az arabokat és a bizánciakat, ők lettek a megszerzett föld urai, de nyelvüket ők is elvesztették s az olas szal cserélték fel.
Oroszország állammá szervezése a normannok egy másik ágának a germán varégoknak a nevéhez füződik. Őket maguk a szláv lakósok hívták hazájukba mondván: "A mi országunk nagy, minden bőségben van itt, de a rend és az igazság hiányoznak, foglaljátok el és kormányozzatok minket". Ez történt 862-ben Kr. u.
Hódító Rurik harmadik utódának, Igornak és feleségének Olgának, még germán a neve, de gyermekük már a szláv Szavasztoszláv nevet kapta. Ennek az utóda Vladimir (972-1015) nemcsak nevében, hanem nyelvében is orosz lett varégjaival együtt, akik követve királyukat 988-ban felvették a kereszténységet.
Lengyelország megszervezésében is részük volt a skandináviai normannoknak. Miesko vagy Miciszláv lengyel király normann származású volt s vitézeivel együtt 966-ban felvette a kereszténységet és nyelvét is felcserélte a meghódított nép szláv nyelvével.
A bolgárok törökfajú és nyelvű népe 660-ban Kr. u. foglalta el mai hazáját. Szlávnyelvű nép fölé telepedtek le s bár ők adtak az országnak és a nép nyelvének is nevet, de nem az ő török nyelvük maradt meg, hanem a meghódított nép szláv nyelve.
A csehek, horvátok és szerbek nem hódító nép voltak. A csehek a kelta bojok helyére telepedtek az űresen hagyott földre, mert lakóik Olaszországba kőltöztek. Ezeknél nyelvkeveredés nem történt tehát az ö nyelvük maradt meg.
A horvátokat és szerbeket Herakliosz keletrómai császár telepítette le, a lakósaitói nagyon megritkított Balkánra 640-ben Kr. u. Ezek éppúgy, mint a csehek, nyelvűket megtartották mert telepes népek voltak, területükön ők képviselték a lakósság többségét és nyelvkeveredés esetén mindíg a többség nyelve marad meg.
Ime dióhéjban Európa összes olyan nemzetének a nyelvalakulási történetét ismertettem a történelmi hűségnek megfelelően, amelyeknél nyelvkeveredés tőrtént, kivéve a magyarokét.
Az összes historikusaink azt mondják és hirdetik, hogy a honfoglaló magyarság előtt a Kárpátmedencében már nagyszámú szláv nép élt, kisebb számú avar és frank lakóssággal. De ezek képezték a többséget a hódító magyarsággal szemben, mégis a kisebb számú magyarság ezeket a népeket nyelvileg mind felszívta és magába olvasztotta, s ennek a lehetetlenek a megvalósítását ők csodának nevezik. Hogy micsoda az előadottak alapján olvasóim ítéletére bízom.
Alább a magyar nép ősi nyelvének megállapításánál, még foglalkozom e kérdéssel, előbb azonban a magyar hódító nép két testvérnépével, a húnnal és az avarral foglalkozom.

XIV.  A HÚNOK

A rómaiaktól a húnok foglalták el a Duna- Tisza táját. Harcedzett, lovas katonanép volt a hún, Kr. szűletése körülí időben még Kína szomszédságában élt. A híressé vált kinai falat, amelynek széles peremén egy 10- vasszekér is elfért, a húnok ellen építették. De a kinaiak összeszedve minden katonai erejüket, kiszorították őket szomszédságukbóL Ezért indultak Nyugat felé.
Végig verekedve magukat Ázsia pusztáin mire 375- ben Kr. u. a Volgához - Európa határához – értek, már olyan félelmetes hadsereggel rendelkeztek, amely ellen hiábavaló volt minden ellenállás. A népek vagy hozzájuk csatlakoztak, vagy szaladtak előlűk, meglőkve és mozgásba hozva a mögöttes népeket. Igy indult meg a nagy népvándorlás.
Kr.u. a 400-ik év előtt már hazánk földjére érkeztek s a Nagyalföld lett birodalmuk központja. Attila hún király idejében (434-453.) birodalmuk határa a Volgától a Rajnáig ért.
A római birodalom megdöntésére 451-ben vonult fel a hún sereg. A germán népek kőzül a herulok, markomannok, keleti gátok, gepidák és a száIi frankok a húnokhoz csatlakoztak, míg a nyugati gótok, a ripuali frankok és burgundok a rómaiakkal tartottak. A Marne melletti nagy csata döntetlenül végződött. A hún lovasság nem tudta áttörni a római légiók pajzsfalát és lándzsaerdejét.
A következő évben magát Itáliát, a római birodalom központját, támadta meg Attila s miután a felsőitáliai erődvonalat áttörte, Róma városa ellen indult. De 1. Leó pápa eléje ment, tárgyalásuk eredményeképpen Attila hazavonult. Utána a burgundi király leányával Brunhildával tartotta meg menyegzőjét és ennek éjjelén hirtelen meghalt. Itt csak azt jegyzem meg, hogy az előző évi harcban Brunhilda apja Attila ellen harcolt, a halál pedig a valószínűség legnagyobb százaléka szerint nem lehetett természetes.
Az egykori európai irók nagyon sok rosszat írnak a húnokról. Csak egyet idézek ezek kőzül Ammianus Marcellinust, aki tábornoka volt II. Konstancius és Julianus római császároknak. A húnokat csak hírből ismerte a következőket írta róluk:
"A húnok népe, amelyről a régi forrásokból csak keveset tudunk, a Maeotis mocsáron tul lakik és elképzelhetetlenül vad. Mindnyájan tagbaszakadt, erős testalkatú emberek, vastag nyakuak és félelmesen borzalmasak úgy, hogy kétlábú állatoknak lehetne őket mondani"... "oly bárdolatlanok, hogy sem tűzre, sem ízletes ételekre nincs szűkségük, hanem vadnövények gyökereivel és mindenféle állat, félig nyers húsával táplálkoznak és azt a lovuk hátán a combjuk alatt kissé megmelegítik".
"Házaik nincsenek, sőt kerülik a házakat mintha azok emberi forgalmon kivűlí sírboltok volnának. Kis koruktól fogva megszokják elviselni a hideget, az éhséget és a szomjuságot" ...
"Ruháik vászonból és mezei egerek bőréből készülnek és csak akkor váltják le, ha rongyokban szakad le róluk". .. "Gyalogos harcra nem igen alkalmasak, ellenben kitartó, de csúf külsejü lovaikhoz mintha odanőttek volna, lovaikon adnak, vesznek, esznek-isznak, sőt alusznak."
"Ha harcra kelnek, ékalakú rendben félelmetes harci kiáltással mennek a csatába. Minthogy könnyen és fűrgén mozognak, szörnyű vérengzést okoznak. Rendkívüli gyorsaságuk miatt észre sem lehet venni, hogy már a sáncot ostromolják, vagy az ellenséges tábort fosztogatják" ...
"Bizvást az elképzelhető legkeményebb harcosoknak lehetne őket mondani már csak azért is, mert a távolból nyilakkal kezdik a csatát, ezeknek hegyére csodálatos ügyességgel fent csont van illesztve, azután rohamra indulnak s magukkal mitsem törődve karddal harcolnak, az ellenséget, ha akarja védeni a kardcsapásokat, a kiröpített pányvával úgy gúzsbakötik, hogy sem lovon, sem gyalog nem tud harcolni."
"Náluk senki sem szánt, állandó lakhely nélkül barangolnak szekereiken, ezek lakásaik is, asszonyaik itt szövik nekik ronda ruháikat" ... "Nincs bennük semmiféle vallásos tisztelet, vagy babonás félelem, szertelenűl vágyódnak az aranyra. Ezt a fékezhetetlen emberfajtát idegen országok fosztogatásának izzó vágya hevíti. .. Már eljutottak az alánokhoz, akik majdnem mindenben olyanok mint a húnok."
Ezzel szemben mit mondanak a húnok sírjaikban talált eszközök, amelyek már nem tudnak úgy hazudni mint az élő emberek.
A legtöbb emléket a szentesi muzeumban találtam meg róluk, ahol több mint 500 húnsír leletel vannak szép rendben felsorakoztatva. Itt mindenekelőtt egy csontlemezről kell megemlékeznem, mert ezen az ősi hún rovásírás látható. Ennek a nyugatiak által műveletlen , barbárnak nevezett népnek tehát saját írása is volt. Azután láttam néhány sarlót is. Abban az időben még a sarló volt az aratás eszköze és nem a kasza, az egész világon. Ahol pedig arattak, ott vetettek és szántottak is, de nemcsak gabonát, hanem lent, kendert is, mert ezek sem nőttek vadon a pusztán s míg a kenderszárból gatya és űmög lett, sokféle munkát kellett elvégezni rajta. Ennek igazolására minden asszony sírjában ott található az anyagból készült orsógomb, amely a fonalak sodrását segítette elő.
A ruháikat díszítő bronzcsattokon, szíjvégeken, ővkapcsokon, pitykéken pedig olyan művészi ízléssel kidolgozott inda és állati díszítéseket láttam, hogy ma is bármelyik iparművészeti műhely mintának vehetné őket.
Egy-két ruhadísz bronzrozsdája megóvta az enyészettől a rátapadt ruha foszlányait. Ezekből megállapítottam, hogy nagyon fínoman szőtt és fínom minőségű felsőruháik is voltak. Azonkívűl a női sírokban művészies fűlönfűggőket, karpereceket, gyűrűket és üveggyöngyöket láttam. Hogy a nyugatiaktól barbárnak nevezett Attila milyen egyéniség volt és milyen magasfoku ízlésének kellett lennie, arra élénken rávilágít Priskos rétornak, az Attilához küldött római kővetség vezetőjének leirása.
Azon a fényes ebéden, amelyet Attila a vendégek tiszteletére adott, csodálatosan nem nyereg alatt puhított húst szolgáltak fel, hanem kitűnően ízesített ételeket, mégpedig aranytányérokon és arany kupákból itták a fínomabbnál fínomabb borokat. A megjelent húnokon drága és díszes ruhák voltak, egyedül Attila jelent meg egyszerű, díszítés nélküli tiszta ruhában és fatányérból evett és fakupából ivott.
Míly magasan kiemelkedett ő még a mai királyok és főemberek kőzül is a nemes ízlés tekintetében, amikor ezeken még ma is annyi dísz, kitüntetés medália csillog, hogya mellük is szűk hozzá, még a hasukra is kerül belőlűk.
Azután még egyet jegyezzünk meg nagyon jól Attiláról és a húnjairól azt, hogy ezek nem rabolták ki Rómát, pedig az északitáliai erődővezeten már áttörték magukat, nem volt hadsereg, amely feltartoztathatta volna őket. Csak egy törékeny öreg ember, a pápa ment eléjük követnek irgalomért könyörögve és a húnok visszafordultak.
De a germán nyugati gótok, vandalok, burgundok, keleti gótok, alemannok és frankok mind kirabolták az Örök várost.
Érdekes, hogy Attilának ezt a nemes, nagyúri gesztusát a Nyugat nem értette meg vagy nem akarta megérteni. Valami jámbor lélek azután kitalálta, hogy csak a csoda segített: Szent Péter és Pál apostolok villogó kardokkal megjelentek Attila feje fölött és ettől a látványtól ijedt meg a barbár rabló s lóhalálban futott haza. Persze ezt a látományt egyedül csak ő látta, még a környezete sem, a mese szerint.
De itt önkénytelenűl is az a kérdés tolakszik előre, hogy az a két szent apostolfejedelem miért nem rántott kardot Alarich, Genserich, Theodorich és a többi "ich" elíjesztésére is?
Igy azután már beleillett a nyugati gondolkozásba az érthetetlen magatartása Attilának, akinek lelki nagysága miatt nem kellett szégyenkeznie Alarich, Genserich, Theodorich okozta borzalmakért s Rómának igazi germán alapossággal végzett kirablásáért és elpusztításáért.
Aki nem hisz nekem, olvassa el Sophronius Eusébius Hieronimus magyarul Szent Jeromos egyházatyának a XXVII. és XXVIII. leveleit, amelyekből szó szerint idézek: "Elfoglalták a várost, amely az egész világot magábanfoglalta, sőt mielőtt bevették volna, éhen pusztult, csak nagyon kevesen maradtak, akiket foglyul lehetett ejteni. Istentelen ételekre vetemedtek dűhödt éhségükben és az emberek egymás húsát marcangolták, még az anya sem irgalmazott csecsemő gyermekének és visszavette testébe azt, aki nem sokkal előbb szakadt ki testéből. .. Az ősi város, amely annyi időn át uralkodott, most romokban hever, az utcákon és házakban ott hever a rengeteg temetetlen holttest … és mindenütt csak halál és halál. .. nincs tartomány, amely ne volna tele római menekültekkel . .. hajdani szentegyházak elhamvadtak... ki tudná megsíratni ezt a sok fájdalmat?"
Pedig Szent Jeromos Rómának csak az első kírablását, az Alarich vezette nyugati gótokét érte meg 410- ben Kr. u. a vandalokét és a többiekét már nem, mert 420-ban meghalt.
I. Leó pápának azután akadt egy utóda, aki megfestette azt a jelenetet, mikor Szent Péter és Szent Pál villogó kardjaikkal visszakergették Attilát és ez a kép még ma is látható a vatikáni képtárban. Igy maradt meg Attila mindörökre a nyugatiak tudatában barbár rabló s Alarich, Genserich, Theodorich pedig germán hősök lettek.
A magyar nemzet sok nemes gesztusát sem értette meg Nyugat, vagy nem akarta, pedig a magyar nemzet vérének bőséges ontásával védte meg egy évezreden át a keleti ellenségek ellen.
Attila halála után birodalma szétesett, részben a germán törzsek egységes magatartása, részben a húnok belviszálya következtében. Dengizik Attila egyik fia megpróbálta feltámasztását, de elbukott, 469-ben meghalt. A másik fiú Irnik visszahúzódott a húnok egy részével Szkíthiába, egy részük pedig visszamaradt a könnyebben védhető helyeken a Kárpátmedencében és ott idővel nyelvileg összeolvadtak az öslakóssággal.
100 év mulva megjelentek az avarhúnok s ezekkel együtt később részei lettek a kialakuló magyar nemzetnek.

XV.  AVAROK

Azok közül a népek közül, amelyek a későbbi Magyarország földjén mint hódítók hatalmas birodalmat szerveztek meg, a húnok után az avarok voltak a legtekintélyesebbek,
Először 557-ben Kr. u. jelentek meg az avarok Európa nagy szinpadán, hogy eljátszák a Gondviseléstől részükre kiosztott szerepet. Ebben az évben kereste fel egy avar küldöttség Justiniánus keletrómai császárt. Ekkor az avarok. a Volga és a Don körül laktak, mert az alánok fejedelmét Sárost kérték meg a közvetítésre. Az alánok pedig a Káspi tenger északnyugati sarkán laktak akkor.
Az avar követség fegyveres szövetséget, segítséget ajánlott fel a császárnak. Ennek ellenében évi adót, ajándékokat és alkalmas letelepedési helyet kértek részükre az Ister, vagyis a Duna mellett. A császár is elküldte azután követeit az avar kánhoz a részletek megbeszélése végett. Ennek eredményeképpen az avarok többször nyújtottak hathatós segítséget a birodalmat támadó ellenségek ellen.
De mikor a veszély elmúlt, a császár elfeledte megfizetni az adót. Erre az avarok bevonultak az Alduna vidékére, a birodalom északi határa mellé. Ez akkor volt, mikor a keleti gótok Pannóniából Itáliába kőltöztek s az elhagyott föld birtokán a másik két germán nép, a gepida és a longobard ősszeveszett.
Albion longobárd király az avarokkal kötött szövetséget vetélytársa ellen s közös erővel azután a gepidákat megsemmisítették s helyükre a Duna és a Kárpátok által kerített részre az; avarok költöztek. Mikor azután 568-ban a longobardok is Itáliába vonultak, a későbbi Magyarország egész területe az avaroké lett. Sőt Baján kán alatt nemsokára az Enns folyótól egészen a Dnyeszterig ért a birodalmuk s a keletrómai császár csak évi adóval tudta megóvni tőlük birodalmát.
Miféle volt ez a nép nyelvre, származásra és a műveltség milyen fokán állott?
Nyelvükre, fajtájukra nézve koronatanu Malalasz bizánci Író, aki őket hunoknak nevezve azt mondja róluk hogy mikor követeik először megjelentek a császári udvarnál Konstantinápolyban, azok a tolmácsok fordították le beszédeiket, akik azelőtt az Attila -féle hún nép nyelvén előadott követi beszédeket is tolmácsolták.
De az avarok maguk is húnnak nevezték magukat. A nyugati és a bizánci írók névadásai csak innen magyarázhatók meg. Eginhard frank Író például így ír róluk, amikor Nagy Károly meghódította őket: "Szerencsét kivánok neked királyom, hogy hatalmas királyi pálcád alá meghódítottad ama szilaj húnfajt, amelynek őskori vadsága oly félelmetes volt".
A hún nyelvből később, mikor a turk vagy török néptörzs neve már kezdte elhomályosítani a régi szkítha és hún nevet, töröknyelv lett és ez a név máig is fennmaradt változatlanul, míg a szkítha és hún nevet csak a történelem lapjai őrzik. De az is tény, hogy a húnoktól, avaroktói és a hódító magyaroktól megmaradt személyi és dologi neveket csak valamelyik töröknyelv- .i árással lehet megérteni és megmagyarázni.
E nevek mindegyike a maga idejében volt divatban. A szkíthák idejében még ismeretlen volt a hún név. Mikor a húnok híressé váltak, a nevük is hamar elterjedt, de azért a szkítha név sem ment ki a használatból. Mikor pedig a turkok - törökök - népe lett híressé Kr. u. 552-ben, minden íjjat feszítő és lovon nyargalászó ázsiai népet turknak neveztek el. De minden néptörzs meg tartotta belső használatra a maga igazi nevét is.
Mit mondanak a sírleletek az avarokról ? E tekintetben saját kutatásaimra is hivatkozhatom, mert annak idején Börzsönyi Arnold tanárommal, Győrött, egy sereg avarsírt kiástunk, de vidéki muzeumaink avaranyagát is jól ismerem.
A leletek majdnem megegyeznek a hún sírok anyagával, de az avaroké általában gazdagabbnak mondható, több bennük az ezüst és arany tárgy. Azonkívül az avarsírokban Győrött, fémből öntött mellénygombokat is találtam. Érdekes itt megjegyezni azt is, hogy gyerekkoromban a győrvidéki parasztság űnneplő ruhája még kék posztóból volt s a mellényen fémből öntött gombok diszlettek, a gazdagabbakó ezüstből. Ezeknek a fémgomboknak a formái egészen megegyeztek az avarsirokban talált gombokéval. Ez az azonosság csak avarörökségből származhatott. Igen valószínű, hogy az a nép maga is avarszármazású lehetett részben.
A kereszténységnek is sok nyomát találtam meg az avarsírokban. Különösen gazdag e tekintetben a veszprémi múzeum leletanyaga. Ott találtam egy előkelő avar asszony sírjából előkerült egyenlőszárú aranykeresztet, amely azt igazolja, hogy a tulajdonosa görög szertartásu keresztény egyházhoz tartozott. Éppen azért nem tudom elfogadni azt a magyarázatot, amit több historikusunk is hirdet, hogy az avar női sírok keresztény emlékei görög asszonyoktól származnak. A keresztény vallást még Azsiában megismerhették az avarok éppúgy mint a húnok, mert a Kaukázus környékén a kereszténység előbb terjedt el, mint Europa azon részein, amelyek nem tartoztak a római birodalomhoz.
A Fekete tenger felett lakó szkítháknál már Kr. u. a IV. században elterjedt a kereszténység, vagy legalább is ismeretes volt. A keletrómai császárságnak nagy érdeke fűződött ahhoz, hogy a szkítha, hún és turk népek barátságát magának biztosítsa a perzsák, később pedig az arabok ellen. Erre nemcsak az arany volt célravezető, hanem a kereszt is. A keresztény hit terjesztése a hívatott jámbor barátok által mindenesetre olcsóbb volt, mint az évi adó. De a kettő együtt még hatásosabbnak bizonyult.

XVI. FRANKOK

Mivel az avarok leverésével a germán frankok is birtokba vették a Kárpátmedence egy részét, Pannóniát, róluk is meg kell emlékeznem.
A mai Franciaországot a rómaiak idején Gallia néven nevezték, az ott lakó gallnyelvű lakosokról. Ezeket hódította meg a frankok germán törzse mindjárt a római hatalom bukása után Klodwigh királyuk alatt.
Ezeknek a nevéről nevezték el azután Frankországnak, magyarosan Franciaországnak. A régi gall nyelv is francia nevet kapott a hódító germánoktól, bár sem az őslakósság, sem annak nyelve nem változott át germánná. Sőt éppen a meghódított gall nép nyelvébe olvadt bele a kisebb számú germán frank nép nyelve. Ez a történelem rendje.
Klodwigh családját az uralkodásban később felváltotta Martel Károlynak, az arabok legyőzőjének fia Pipin, akit II. István pápa 754-ben királyá koronázott. Ennek a fia és utóda lett a Nagynak nevezett Károly.
Ez már nem elégedett meg a királyi címmel, hanem római császár akart lenni. Ezért a keletrómai császárhoz fordult, hogy tőle a császári címet és egy császári hercegnő kezét megkapja, de kikosarazták. Igy a pápához fordult kérésével és III. Leó pápa 799-ik év karácsony éjjelén Rómában császárrá koronázta, mivel a bajorok, szászok, longobardok és avarok legyőzésével és megtérítésével arra érdemesnek találta. Kőzrejátszott még az is, hogy úgy ő mint atyja a pápaságot többször megvédte az ellenséges támadásoktól, sőt még az egyházi állam ajándékozása és felállítása is az ő érdeme volt.
Minket a frankok történetéből csak az a rész érdekel, amely hazánk földjének sorsával összefügg. Ez az avarok ellen indított háború, azok legyőzése és Pannóniának a frank birodalomhoz való csatolása.
Az avarok nem nézték ölbetett kézzel Nagy Károlynak a határaikhoz mindinkább kőzeledő hódításait, mert sejtették, hogy reájuk is sor kerül. A longobardok régi szövetségeseik voltak, még Pannónia megszerzése idejéből. A barátság később sem romlott meg köztük, amit megerősít Bertarid longobard fejedelemtől fennmaradt feljegyzés is. Ez ifjú korában az avarokhoz menekült és tőlük kért védelmet. Az avar fejedelem szívesen fogadta és isteneire tett esküvel igérte meg, hogy vendégének nála semmi bántodása sem lesz. De ellenségei mindenáron szerették volna kézrekeríteni. Nagy summa aranyat is ígértek az avar fejedelemnek Bertarid kiadatásáért, de ő ezekkel a szavakkal utasította el az aljas ajánlatot: "Oltsák ki istenek az életemet, ha elkövetném azt a bűnt, hogy eskűmet megszegjem. "
Ez a barbárnak nevezett avar fejedelem mennyire fölötte állt becsület és erkölcs tekintetében a nyugati "hasznossági politikát" követö államférfiaknak, akiknek az a hitvallása, hogy az ördöggel is szövetkezni lehet, ha az részükre haszonnal jár. Pedig az ördög míndenkinek, a barátainak is, egykor kínnal fizet.
A haszonlesés primitív, ősi bűn. Az ősember is rájött erre, mikor ellen felét megette és a koponyájából ívópoharat csinált. De ez a felfogás és szellem lett előidézője a mai állapotoknak is, hogy minél jobban megváltoznak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak. Mert minden változás csak kűlső, a lényeg marad a régi, amelynek a jelképe az ívókoponya.
Az avar kán nem szegte meg eskűjét. Nem lennék tárgyilagos, ha azt mondanám, hogy ez a magatartása zúdította rá Nagy Károly hadait. Neki más tervei voltak, ő szomszédságba akart kerülni a keletrómai kikosarazó császárral, hisz Avarországnak csak a római bibirodalommal szomszédos részét foglalta el nyolc évig tartó véres harcok árán.
Idézem Nagy Károly életírójának, Eginhardnak feljegyzéseit:
"E háborut a legnagyobb erőfeszítéssel és ügyességgel folytatták és mégis nyolc évig tartott. A most elpusztult Pannónia tövig lerombolt királyi székhelyével világosan bízonyítja a csaták számát és az ott kiontott vér nagy mennyiségét. A hún nemesség mind egy szálig elesett, dicsősége elenyészett és kincsei prédára jutottak. Emberemlékezet óta nem volt háború, amelyben a frankok annyira meggazdagodtak, eddigelé ugyanis szegények voltak."
A frank hadsereg mielőtt az avar határt átlépte volna, három napig bőjtölt és imádkozott, de ez a vallásos kétszínűség nem gátolta meg őket abban, hogy az avarnépet teljesen kifosszák. Néhány év mulva a Dunától keletre eső országrészt a bolgárok szállták meg. Avarország szétesett. Krum bolgár kánnak 814-ben a keletrómai császár ellen vezetett seregében már a leigázott avarok is ott voltak.
Azonban úgy a frankok, mint a bolgárok részéről csak katonai megszállás követte az avarok leverését, de népi megszállás, áttelepülés nem történt. Sem a bolgárok, sem a frankok nem voltak olyan nagy létszámmal, hogy ilyen telhetett volna belőlük. Sőt mind a kettő aránylag kis számú, de kemény katona nép volt. Ezért vesztette el mind a kettő eredeti nyelvét.
Az őslakosság a Kárpátmedencében tehát tovább élt, csak adót azután az új úrainak fizetett.
Ez az alsó népréteg mindig megmaradt, a háboruk viharaiban ugyan Ő is pusztult, fogyott, de a vihar után újra kezdte a munkát új úrai alatt, vagy ott folytatta ahol abbahagyta. Szóval a hódító, fegyveres urak, a vezetők és az adószedők változtak, a föld dolgozó népe azonban állandóan megmaradt. Néha a legyőzött urak is közéje kerültek. Ez történt az avarokkal is.

Történetíróink szerint a magyar honfoglaláskor a hódító ősök csak gyérszámú avar, frank és szláv népelemet találtak hazánk földjén. Arra pedig egyik sem jött rá, hogy volt ott egy névtelen dolgozó alsó népréteg már az ősidő óta, amely nem tartozott a hódító urakhoz. hanem névtelenül maradva már az ősidők óta földet müvelt és terménye felét adóban gazdáinak fizette. Gazdája és adója mindig volt. Változás csak gazdái személyében történt, az adó azonban mindig megmaradt, mert ahogy az uralkodó rétegnek szüksége volt a mindennapi kenyérre, úgy szüksége volt arra is, aki azt megtermelte.
Ez a dolgozó alsó népréteg mindig és mindenütt nagyobb számú volt, mint az eltartott felsö osztály, a fegyveres katonanép. Mikor a kardvasa valamilyen oknál fogva forgatójának kezéből kiesett, neki is az ekevasa jutott osztályrészül. Az avaroknak is ez lett a sorsa a győző frankok kegyelméböl.

Európának abban a nyugtalan korszakában, amelyet népvándorlásnak nevezünk, nagyon sokszínű képet mutatott minden ország arculata, úgy a lakósság fajtáját mint nyelvét illetőleg is. Mikor ezek a hullámok lassan elültek, akkor alakultak ki az egységesebb nyelvű országok hosszú évezredek alatt.

Magyarország területén azonban ennek a természetes fejlődésnek nagy akadálya lett a magyar népnek nyugatot védő véres és áldozatos hivatása, mert sokszor lett puszta az előbb még otthonos vidék és sokszor kellett idegennyelvű népelemekkel feltölteni, pótolni a megritkult magyar lakósságot. Ezeknek hazát, megélhetést s a magyar népével egyenlő jogokat adtunk, s azok végűl az ország földjének azt a darabját is elvitték, amely nekik menedéket adott. Ez történ t szóról-szóra Trianonban!

Megjelent: 42544 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.5%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 3.9%Norway 0.6%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.6%Switzerland 0.3%
United Kingdom 2.1%Kuwait 0.3%
Sweden 2.1%Netherlands 0.3%
Slovakia 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.9%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 645
This Week: 1274
Last Week: 3919
This Month: 13723
Last Month: 18131
Total: 2151680

Belépés