Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2019Oct14

2009. Szeptember 21., Hétfő 18:51

Inkvizíció a magyar középkorban F.M.J. - XIV. ÜNNEP ÉS ÁLDOZAT

Írta:  Fehér Mátyás Jenő
Értékelés:
(18 szavazat)

 XIV. ÜNNEP ÉS ÁLDOZAT

A sámánizmus, mint minden vallás, ismerte az áldozat fogalmát és jelentőségét. Az igazi áldozat az ember legkedvesebbjének odaadása. Így érezték őseink is, akik ázsiai eredetű nép lévén, legkedvesebbjüknek a lovat tartották, mint a pusztai emberek legjobb barátját és sorstársát. Ezért választotta az ősi hit a lovat áldozatul. A gazdagok lovaikkal együtt temették el halottaikat, de a szegényebb magyarság rétegeinek sírjából sem hiányzik az elhunyt lovas felszerelése, nyerge, kengyele; szimbólumai egy túlvilági hitnek; ahol; újból a ló lesz az ember vándortársa.

A lóáldozat az altáji ősnépek régi kiváltsága. A "Kínai Évkönyvek" már K. e. 1200-ban említenek egy fehér ló áldozatot a hun királyok történetében (462), míg az utolsó ilyen szertartásokról Mátyás király korában történik említés a Bakonyban, mint a lappangó magyar pogány hit utolsó lobbanása. A kereszténység erősen üldözte a lóáldozatot és az inkvizíciók során gyakorta szerepel a vádlistán. Nem csoda, hogy már csak lopva, bújva merészelték itt-ott megújítani az ősi szertartást. Gyakorta találunk rejtekhely neveket, melyek áldozati szentélyszámba mentek és egyben kifejezik a nép félelmét is a tilos és üldözött szertartás miatt: "Lápbújó", "Lóvágótelkű", "Bújóberek" stb., mind ilyen nevek.

Nincs egyenes adat arra, hogy a sámánok vágták volna le a lovat és inkább a hús szétosztásánál volt nagyobb szerepük. A lakoma szinte az őskeresztény "agapé" emlékét idézi. Kivételes eset Guthai Zub, nemesi származású sámán lóáldozata, amelyben ő vitte a feláldozó, lóvágó pap szerepét (463). A húsból azokat is részeltették, akik valami oknál fogva nem tudtak megjelenni a szertartáson. Olbod fia Baksa és "famulusa" Kortul pusztán(464 ) Ebed, népiesen Kenő, Tengöld sámánjai, Csebrák faluban és Euse pusztán szerveztek lóáldozatot (465 ). Kopasz, vagy népi nyelven Tar Septepusztán osztott áldozati húst (466). Kakoth comes birtokát képező "Lóvagó" nevű "puszta helyen" pedig olyan lóhúst osztott a sámán, hogy többen megbetegedtek tőle, ami súlyosbította a sámán ellen emelt vádat, amely a rossz jövendőmondás miatt amúgy is summás volt (467). Rendkívüli bonyodalma volt Chikó "nagymágusnak"', akit segédjével, Bodfi harsánnyal együtt fogtak perbe, mert az áldozati ló, amelyet Csebreg comes földjén levágtak, lopott jószág volt és tulajdonosa, Kozma feljelentést tett a sámánok ellen a királyi kúria bírájánál. Az ügy elcsitult azzal, hogy megfizették a lopott ló árát, de a tolvajt, aki eladta, karja levágására ítélték (468).

A lóáldozatok mellett szerepel a "tortapanis" kenyéráldozat is. A tanúvallomások alapján az évi aratások befejezése után, a mai; Péter és Pál apostolok ünnepe táján, tartották az úgynevezett "nyár-ősz"-ünnepet, amelynek legfőbb pontja az új lisztből készült, apró, friss cipó kiosztása volt. Ezek elkészítése a sámánok feladata volt és szimbolizmusát azok is megőrizték régi hagyományként, akik már az új valláshoz tartoztak. Az ételek elkészítését különleges szertartások kísérték. Az apró, manapság pogácsának nevezhető süteménynek, a lakosság nagy- értéket tulajdonított. Énekszó kíséretében osztották szét a hívők között. Kevés kivétellel minden perben szó esik róla még akkor- is, amikor a vádlottakat felmentik, tehát nem tartották súlyos vétségnek, viszont elítélték volna, ha a sámán netán ellenértékre, vagy viszont adományra tartott volna igényt, amire nincs eset a jegyzőkönyvekben.

A tavaszi, rügybontó, termékenységi napot "görgölő vesszőkkel" ünnepelték. Nem ismerjük ősi jelentőségét, bár minden népnél van szerepe az üde gallyaknak, mint a zsendülő ölet szimbólumának. A jegyzőkönyvek szerint szinte országos "kántálások", énekes járások voltak ezeken a napokon. A kondás sámán minden anyasertés után adott egy-egy vesszőcskét és a nép apró ajándékokkal viszonozta. Talán ez jelentette az áldozat megváltását.

Az igazi, nagy ünnepek a sámánhit szertartásai szerint a napjárással összefüggő, állandó ünnepek voltak, mint a karácsony és a ,,narews" - talán "nyárősznek"' hívott, takarulási ünnep.

A Karácsony ünnepe az ősi hitvilág legnagyobb napjai közé tartozott, épp úgy, mint a kereszténységnél az Ige megtestesülésének földi születésének legszentebb megemlékezése. A sámánperek folyamán sokszor felbukkan a vallató kérdés a pogány magyarság ünnepeire vonatkozólag, sokszor pedig a tanúvallomások egy-egy elejtett mondata világít rá a karácsony fogalmára, mint egy titokzatos, misztikumba burkolt, 'keletről hozott kincsre.

A téli nappihenővel egybeeső ünnep szimbóluma a kozmogónikus, égen lejátszódó és az emberi képzeletet ősi idők óta izgató változásoknak. A téli napjárás ekkor a legalacsonyabb és az éltető fényforrás mintha lázas, bágyadt beteg lenne, amíg december 21-e után lassan új erőre kap. A puszták népe, a természet ölén felnőtt és annak erőivel viaskodó ember, ismerte ezeket a természeti jelenségeket és az "animizmus" szellemsokaságának tarka hadából szimbólumokat választott ezeknek a Napfordulatoknak megszemélyesítésére.

Karácsony szavunk egy a sok közül, amelynek az etimológiáját az eddigi szófejtő szótárak az ismeretlenek közé sorolták. A sámánjegyzőkönyvek reményt adnak a szó jelentésének megfejtésére, vagy legalább is észszerű magyarázattal megközelítik rejtett értelmét.

A sámánhit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: " Krisztus születése ünnepén, a régi magyarok, a sólyom ünnepét tartják. . ." (469). Obol várjobbágy szavai szerint pedig: "Ekkor (karácsonyról van szó) a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a sámánok megáldanak..." (470). Kisszer Mihály szerint: "...a régihitűek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét." (471) Ágota özvegy, Ithe sámánról vallja a következőket: "Amikor karácsonykor a fiatalság az első, új sólymokat felrepteti, szokott énekelni és buzdítani az ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kiveszni ne hagyja. . ." (472). A felsorolt vallomástöredékek számos ilyen példával szolgálnak, de van egy nagyon fontos közöttük, a nagy sólyomünnep ősi nevét is közlő adat: II. Moys, Simon fráter és a kisebb testvérek rendjének orvos tagja, János jelenlétében kivizsgálásra utalt Boksa védelmére felsorakozott tanúk egyike, egy bizonyos Kozma a következőket mondja: ". . .in festo falconnarium vulg ar ekarasun dicto ..."-a solymárok ünnepén, amelyet népi nyelven karácsonynak neveznek (473).

Ez az adat tanúskodik feltevésünk mellett, hogy a sólyom madár és karácsony ünnepe között belső tartalmi és szimbólikus kapcsolat áll fenn. A solymászat magyar földön nagyon népszerű volt. Az erdős, berkes falvak népei friss vadhúsról gondoskodtak ezzel a hasznos népi szórakozással, de egyúttal társadalmi jelentőséget adtak neki azzal, hogy a fiatalságot ezzel a, sokszor szenvedélyig fokozódó és szórakoztató időtöltéssel lekötötték. A sámánok a felsorolt adatok szerint ténylegesen részt vettek a solymászat szokásának ébrentartásában és évenként éppen a sólyomünnepnek nevezett téli napforduló idejére tették, amikor a mezők, rétek nem adtak munkát a szorgos legényhadnak és így nyugodtan szentelhették idejüket erre a nemes kedvtelésre.

Miután a sólymok nevei és fajtái nincsenek feltüntetve, a leginkább ismert, személy-, család- és földrajzi neveinkben előforduló kerecseny sólyomra kell gondolnunk, annál is inkább, mert Kéza Simon, aki maga is solymár volt, már ebben az időben, mint nagy közkedveltségnek örvendő vadászmadarat említi a "kerechet" sólymot (474).

Kéza adata a "kerechet" sólyomról nagyon sokat foglalkoztatta már eddig is nyelvészeinket és ornitológusainkat ( 475). Végső eredményként leszűrték a következtetést, hogy az orosz "guruson" szóból származik és talán - mint Gombócz Zoltán véli -a kievi nagyfejedelem udvarából, magyar királyainkhoz feleségül ment orosz hercegnők hozták volna magukkal, mint értékes hozományt (476).

Nyelvészeink sajnálatos és megrögzött szokása egy-egy ismeretlen szót, amelynek nem tudnak gyökeréig tapintani, egyszerű gesztussal szláv szomszédaink nyelvkincsébe utalni, ahonnét - szerintük -a magyarság legelső kultúrszavait merítette. Így történt, amint láttuk a kerecsen szóval is. Már maga "a magyar összehasonlító nyelvészet megalapítója" Gyarmathi Sámuel, 1799-ben állítja, hogy ennek a népszerű magyar sólyomnak a nevét az orosz "Gorotsun" szóból kölcsönöztük (477). A megállapítást sokan nem vették végleges eredmény gyanánt, hanem tovább kutattak a szó eredete és jelentése után. Jerney János már közvetítő álláspontot foglal el, mert érzi, hogy a kerecsent valóban ősi zamatú magyar szó és; megalkuszik önmagával: "Abban állapodtam meg, miszerint a kerecseny az északkeleti népeknél közös eredetű név lehet s azok sorába tartozik, amelyeket a magyar nép már a leghajdanibb korban sajátjává tőn, mielőtt e földre lépett volna ..." (478). Jerneynek ez a véleménye nem más, mint egy hipotézisre épített hipotézis, amely szerint az oroszok a Krecset szót az ősi ugoroktól vették volna kölcsön Gorocson formában.

Schenk Jakab, nagy ornitológusunk, aki legkomolyabban foglalkozott a turul-kerecsenty-zsongor sólyommadár nevekkel, azt az ellenvetést teszi, hogy a Gorutson szó az oroszban ismeretlen, viszont a Krecset forma egyedül csak ezt a nagy szláv népet illeti, mert az sem a lengyelben, sem a délszláv nyelvekben nem szerepel (478/a).

A nagy vitába beleszólt mélyérzésű nyelvészünk, Czuczor Gergely is: "A Kerecset, illetőleg Kerecsen szó minden íze magyar elemekből áll s egész szerkezete számos példával bizonyított magyar nyelvhasználaton alapszik, úgy hiszem, senki sem fog magyar eredetijén kételkedni." (479). A kételyek azonban nem szűntek meg. A kerecsen madár nevének kielemzése ugyanis szorosan összefügg a magyar eredetkutatással. Azért igyekeztek a finn-ugor elmélet elkötelezettjei egyedül az orosz "gorocson" valamelyik változatához kapcsolni a szógyökeret, mert akkor legalább egyetlen szó támpontjuk lett volna a magyar krónikákban, amelynek összes eredetlegendái, a csodaszarvas, a turul kép, a vérszerződés stb., mind délkeleti irányzatú motívumok és egyúttal irányadók az őstörténelmünkben.

A finn-ugor elmélet képviselői, sok ellentmondás után, részleteredményekre szorítkozva, inkább hagyták aludni a kerecsen körül képződött vihart, mert az eredmény végső formája számukra minden körülmények között lesújtónak látszott. A törökös nyelvészek és őstörténetkutatók kapták fel tehát újra a témát: Kuún Géza hatalmas tanulmányában sorolja fel az eddig felszínre került magyar és külföldi kerecsen-adatok egy részét (480), Vámbéri pedig főképp a csatagáj nyelvhasonlítás munkamenetével tárt fel egész sor török, ősi madárnevet, amelyek hangzásilag teljesen azonosak a kerecsennel, ámbár az ornitológusok szerint az általa említett madarak nem bizonyos, hogy sólyom-fajhoz tartoznak, (481). Bálint Gábor pedig a mongol népek madárneveihez kapcsolta a kerecsent és a hasonlata meglepő azonosságot mutat a Karaczaghai sólyomfajta nevével. Vámbéri szintén említ hasonló madarat Karcsa néven (482).

A kultúrszó vándorlása néptől-népig, nyelvtől-nyelvig, felcsigázta a nyelvészek szenvedélyét, akik egész irodalmat hordtak össze igazuk bizonygatására. Ebben az esetben a kerecseny szó, amely Kéza krónikájában mint az ősi magyar szókincs egy szép gyöngye került a terítékre tehát, de a sok "pro és kontra" véleménynek utolsó zárószavát még egyik fél sem mondta ki. A finn-ugor elmélet hívei ma is töretlenül hirdetik, hogy az orosz kölcsönszó az egyetlen megoldás, pedig minden észszerűség az ó-török népek felé utal. Nyelvészeti vonalon nem érdektelen két újabb adatunk, mert mint látni fogjuk, a történelmi adatok minden kétséget kizárólag a keleti törökség terébe visznek minden elfogulatlan kutatót. Az URSS Tudományos Akadémia 1925 évi Ornithológiai értesítője Souschkin professzor rendezésében kiadta az Altáj hegység és környékének madárfaunájáról szóló gyűjteményét. A gyűjtemény legérdekesebb adata szerint a kerecsen madár ezeken a részeken, de főképp az Ob folyó völgyének egy erdős részén fészkel nagyobb mennyiségben, amely földrajzi részt Charics-nak neveznek. Tehát, vagy a madár adott nevet a völgyrésznek, vagy megfordítva (483). Mindenesetre a kerecseny madár nem kizárólag az Ural hegység sólyommadara, mint azt a finn-ugorok földrajzi háttérként kisajátítani akarják, hanem az Altáj-hegység környékét övező vidékeken is szívesen tanyázik (484), de mint látni fogjuk, Magyarországon is költ.

Egy másik adat a kerecsen "kultúrszó" földrajzi elterjedésére, a Kelet-India-i Bihar tartomány területén még ma is nagy népszerűségnek örvendő a solymászat, főképpen a Biró, Munda, Karria, Kavar és Bokta törzseknél, ahol a nagy sólyomfajták pettyes változatát, amely a mi vadászsólymunkkal azonos, "karichaa"-nak nevezik (485). A mondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a kerecsensólyom neve és kultusza honfoglalás előtti időkből származik, és úgy nyelvészeti, mint földrajzi elterjedés alapján a törökség kultúrkincséhez tartozik. A "kerecseny" név tehát az ősi, Altáj-vidéki hun és török népek kultúrközösségében élő elődeink szókincséhez tartozott, nemcsak nyelvészeti kutatások alapján, hanem a madárfauna földrajzi körülhatárolása szerint is. A történelmi segédtudományok jelzett két ágához még hozzátársul a címertan is, amelyet Roheim, Gombócz és Schenk használtak fel az ősi Turul szimbólum eredetének feltárására (485-a). A "totemisztikus" magyarázatot, amit Roheim képvisel - sokan elvetették és inkább a "szimbolikus" irányzat mellett döntöttek. Ezt a véleményt foglalja keretbe Baltagi: "Keleten a sólyom a nemes bátorság jelképe és oly nagyra becsülték, hogy az uralkodók több helyütt családi címerekül választották. Részemről a hunok a "Turul" madarának címertani eredetét és jelentőségét is e momentumban látom. A bátorság, a vakmerőség jelképes madaráról törökfajta uralkodók nagy előszeretettel nevezték el magukat" (486).

Ez a szempont, amely valóban teljesen a törökség irányába tereli a kerecsen madár nevét és kultuszát, akár mint apróvadakra levágó vadászmadár, akár mint fejedelmi, vagy nemzetségi címer. Baltagi a turulmadarat említette, mint a hunok, főképpen Attila szimbólumát, pedig a kerecsen is éppen olyan régi, sőt tisztség megjelölésre, mint névadó, jóval megelőzi a magyar fejedelmek attilai örökségét, a turult.

Eredetkutatóink mellőzték az említett történelmi analógiák alaposabb kiértékelését, pedig ezek a párhuzamok nemcsak hogy meglepően azonosak, hanem feltűnő nagy számban fordulnak elő. Érthető ez a tartózkodás, mert eredetlegendáink legősibb darabjai kívülálló értékként szerepelnek a finn-ugor elmélet érdekkörein. Ezekkel a hasonlat-vizsgálatokkal csak tovább gyengítették volna hipotéziseik amúgy is nagyfokú vértelenségét.

Kéza szerint az Árpádok örökölték az Attila-féle turulmadarat, mint nemzetségi, szent jelképet. Ezt mondják Anonymus és Káldi, sőt Turóczi is. De vajon eszünkbe jutott-e tovább kérdezni, hogy ha a törvényszerűség erejével ható kettős királyság Árpád idejében is létezett, akkor az uralkodótárs, vagy másod-fejedelem tartott-e magának nemzetségi szimbólumot a nevezetes sólyom madarak közül? A feleletet már sokan megadták a kérdés első részére, hiszen a kettős királyság eszméjét - mint biztos tényt állítják -- a kazároktól vettük át. Az sem új, hogy Árpádnak volt egy uralkodótársa, aki a jelek szerint a névleges fejedelem volt. Ez a társfejedelem csak keveset szerepelt és a krónikák alig-alig emlékeznek meg róla. Anonymus a maga korában már "irányított történelmet" írt, krónikájában csak az Árpádok, vagyis a turulok szerepeltek, mert ekkor már a társuralkodók ősi szokásjogon alapuló intézménye korszerűtlenné vált és már Anonymus korában, nem volt tanácsos vele foglalkozni.

Árpád társuralkodója Cursán volt. 886-ban az Aldunánál felkeresi őket, mint a "turkok fejeit" a bizánci császár követe, hogy rábeszélje őket Simon bolgár király megtámadására. Georgius Monachus kifejezetten megemlíti a két nevet egymás mellett: Cursan és Árpád (487) Anonymus is megemlékezik róla a hét vezér felsorolásánál, de nagy diplomáciai óvatossággal, mert a "turul"-ok és "kurucsán"-ok nem értették meg teljesen egymást. A hét vezér felsorolásában ugyanis mint negyedik tagot a Kundu nevet említi és nem feledkezik meg arról, hogy fiát Kursánt is felsorolja. Szem előtt tartva, hogy az ősmagyarságnál a felvonulási, felsorolási, települési vagy az ülési sorrend bizonyos törvényszerűség szerint történt --- mint azt László Gyula oly nagy hozzáértéssel kifejtette - akkor okvetlenül szemünkbe ötlik a hét vezér közt középen álló név, a Kündü vagy Kundu, aki az ó-török vagy hún Napnak a nevét viselte és valójában a tényleges, elsődleges király volt és tőle. jobbra a "j-bghu" és a "b-jghu" (jobbág - balág) foglaltak helyet egyenrangú felekként, de ezért a "primus inter pares" első az egyenlők között - mégis a kündü -a nap szimbólumát viselő névleges fejedelem (488). Anonymus Kündü vezér neve után megemlíti a fiát, Kursánt, akinek a szállásbirtoka a honfoglaláskor Ó-Buda volt, tehát az ország közepe, sőt ennek a fia is, a szintén sólyom nevet viselő Kartal birtokai még mindig, a település-történet tanúsága szerint, az országközép. A kündü név török eredetét ma már senki sem vitatja. A turfám ó-török szövegekben is mint nap szerepel (489). A kazároknál ő előtte vitték a napkorongot, mint a névleges napkirály szimbólumát és minden; bizonnyal ez lett volna magyar földön is a helyzet, de az Árpádok már az egyenesági öröklődéssel adták át a trónt fiaiknak, mellőzve a török ősnépek oldalági, nagybátyai öröklődési rendjét(490).

Hogy a magyar krónikákban nem szerepel a Kursán név, az krónikásaink egyszerű, alkalmazkodó óvatosságán múlott, hogy a "turulok" vonalát semmiféle mellékági törekvés ne zavarhassa. A korabeli krónikákban -- Anonymusra gondolok -a Turul sincs megemlítve, ami viszont abban leli magyarázatát, hogy Szent István, aki Patrona Hungariaenak ajánlotta fel országát és az ő képét tette zászlajára, nem tartotta kívánatosnak, hogy az ősi Turul "totemjelvény" vagy nemzetiségi szimbólum, mint pogánykori hagyomány szerepeljen és így jó időre tilalmazták a név használatát. Ezért, feltűnő, hogy bár a Turul, ősi soron számon tartott eredetlegendánk legszentebb madara mégis csak 1237-ben fordul elő mint birtoknév, mint személynév pedig 1239-ben és akkor sem királyi vér, hanem csak a zalai vár Csanád nevű jobbágyának a fia, Turul viselte (491). Pár évtizedes eltolódással ugyanez a helyzet a kerecseny névvel is. 1255-ben fordul elő, mint gelsei Rajk birtokának a neve és csak 1274-ben fordul elő, mint személynév, bár előkelőbb környezetben, "Kerecsen - homo regisis", királyi ember (492). Ettől kezdve azonban a Kerecseny nevű falu- és családnevek sokkal gyakoribbak, mint a turul jelképesek (493).

A Kurusán - Kerecsen közti hangtani különbségekre kár szót veszíteni, hiszen ha az orosz "guruson" elfogadható alap lett volna a finn-ugor elmélet szempontjából, akkor a kurusán sokkal közelebb áll hozzá. A különbség a kettő között csupán annyi, hogy a "guruson" létezését maguk az ornithologusok vonták kétségbe és így a finn-ugor "hangtörténelmi fázisokat" nyugodtan alkalmazhatjuk az ősi törökös kursánra. Egyébként a kiejtési rejtelmekbe burkolt szavak, amelyek a Kínai Annalesek-ben a hunok történetéből fennmaradtak, megemlítik a húnok fejedelmének nevét, amely nem személyt, hanem tisztséget jelöl és ez Shiratori szerint: Ku-sa-han - királyi cím (494). Szerinte a koreai félszigeten még ma is "kursán" a fejedelmi, vagy királyi cím. S miután a vadászmadár totemjelek révén a kínai fal tövéig jutottunk, nem érdektelen megjegyezni, hogy ugyancsak a tudós sinológus adata szerint a királyfit, ifjú fejedelmet a hunok kínai átírásban Shao-wa - Csoba - Csaba névvel jelölték, amelynek pontos jelentése "sas-, vagy sólyomszerű madárfióka" (495).

Elfogadva a kerecseny madárnév szerepét őstörténelmünkben, lényeges lépést tettünk népünk ősi szokásainak megértésében is. Ősapáink a solymászatot magukkal hozták Ázsiából és kedvtelésük, a kellemeset a hasznossal egybekötve, évszázadokon át bizonyos misztikummal vette körül a madarak nevelését. Tévedés lenne elfogadni Kéza Simon ama állítását, hogy a "krecseth" madarat valahonnét úgy hozzák, mert a középkori Magyarország majdnem kétharmadát betöltő erdői, lápjai, mocsarai nyugodt költő teret adott ennek a rokonszenves vadászsólyomnak. A magyar ornithológia művelői Magyarországon 1949-ben is közöltek szaklapjukban kerecsensólyom fészkeket. Agárdi Ede megfigyelése szerint, Bátaszék mellett az erdős terepen, a Mecsek hegység nyúlványaiban, találkozott a kerecsensólyommal. L. Antal pedig szinte az, ősi magyar rajongás hangján újságolja: "A kerecsensólyom előszeretettel keresi fel a dúsnövényzetű, öreg, magas fákból álló, erdőkkel, borított kisebb-nagyobb Duna-szigeteket, Palánka és Temeskubin között ... Erős szélben egészen alacsonyan, közvetlen mellettem szállottak... A kirepült fiókák száma 4-5" (496). Ugyanezt a hírt adja Merőn F. is a Vértes hegységből. Egyetlen év megfigyelése csupán, amit elfogadhatóvá tesz a feltevés, hogy népünknek a középkorban sokkal nagyobb lehetőségei voltak sólyomfiókákat szedni a fészekből és a június-júliusban már tollasodó példányokat hosszú és türelmes idomítással előkészíteni a karácsonyi vadászatra.

A solymászat középkori elterjedéséről már többször tettünk említést. Maguk a magyar keresztény papok is foglalkoztak ezzel a vadászati ággal, bár az inkvizíció törvényei tilalmazták (497). A "Falconarii", a solymárok, vagy madarászok (aucuparii, aucupes) külön foglalkozási ágat alkottak és saját ispánjaik voltak. II. András egyik 1231-évi oklevele szerint a szatmári Madaras-falván a királyi solymároknak kötelessége volt az állatállomány ellátása mellett, a kékesi erdő felvigyázása és a széna gyűjtése. Voltak királyi solymárok még Tordán és a Bodrog-megyei Gyopol községben is a 13. század folyamán. Buda közelében Solymár volt a falujuk, míg Pozsony megyében Solymos-Karcsa, Nyitrában Halla falva. Voltak Liptóban is solymárok, akik a király birtokát képező falvakban laktak, Hevesben pedig Domoszló falván éltek nagyobb csoportban. De nemcsak a királyaink, hanem az egyháziak is tartottak solymárokat. Így adott II. Béla 1138-ban a dömösi prépostságnak négy solymárt, akik a papság solymait gondozták. Volt a Csanád nemzetségnek is solymárfalva Sonkolyoson és a Bertény nemzetségnek a biharmegyei Solymos faluban.

A solymászat ilyen országos elterjedtsége mellett a kerecseny avatás napja valóban országos ünneppé változott. Mélyebb jelentőséget azonban sokkal messzebb kell keresnünk az ünnepnek, mint az egyszerű kellemest és hasznost összekötő népi szórakozás. A sólyom madár a Mezopotámiáig visszanyúló nap-kultusznak a madara volt. Az ősi, legrégibb és szinte a teremtés hajnalának derengő tisztaságát idéző sumir világ ötezer éves távlatából ragyog a minden életet és jogot jelentő Samas isten, akinek a papjai kezdetben maguk a királyok, később a sámánok és madaruk, a sólyom. Csupa szimbólum az "animizmus", a sámánhit jegyében. A nap, mint mondtuk, decemberben; a "solsticio" naperő forduláskor a régi hit szerint megújul saját erejében. Ilyenkor viszik és röptetik feléje a fiatal sólyom madarakat, akik eddig bőr-szemellenzőikkel, a sötétség rabjai voltak, most a fény forrása felé röppenhetnek, magukkal víve többezer éves kultusz ismeretlen áldó imáit, amelyek a sámánok ajkáról elhangzottak. Ezt az ünnepet nevezte a pogány papság, a sámánok rendje kerecseny ünnepnek, mely a mai karácsonnyal időben is egybeesik (498).

A karácsony tehát az ősi hitvilág mélyértelmű és a sámánok által megáldott napmadarak ünnepe. Érthető tehát, ha tilalmazták a sólyom áldását, hiszen a kereszténység nem tudta saját képére és hasonlatosságára átformálni, mint annyi ősi pogány szokást. Az inkvizíció küzdelmét e téren ismerjük, pedig még a kereszténnyé vált magyarok papjai is találtak maguknak formulát, az ősi sámánáldások helyett (499).

462 HIRTH: Sinnologische Beitraege stb. 251-2.
463. V. ö.; Jegyzőkönyvek: Guthai Zub pere.
464. U. o.: Olhod fia Boksa pere.
465. U. o.: Ebed sámán pere.
466. U. o.: Kopasz sámán pere.
467. Kassai kódex: 1267. n. 1.
468. V. Q.: Jegyzőkönyvek: Chiko sámán pere.
469. V. ö.: Jegyzőkönyvek: Undo sámán pere.
470. U. o.

471. U. o.
472. U. o.: Badur sámán és társai pere.
473. U. o.: Boksa sámán pere.
474. SCHENK J.: ,,Magyar solymász madárnevek". Aquila. 1938. 348. old.
475. Gobócz Z.: "A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány". Nyelvtudományi Közlemények. 1917. 184.
476. U. o. 196.
477. SCHENK J.: i. m. 412.
478. Jerney J.: Új Magyar Múzeum 1850. 256.

478/a. SCHENK J.: I. m. 335.
479. CZUCZOR G.: "Kerecsen és Kerecset". Új Magyar Múzeum 1859-355.
480. KUÚN G. gr.: "Relationum Hungarorum cum oriente gentibusque orientalis originiális historia antiquissima". Caludipoldi, 1852. - 95.
481. SCHENK J.: I. m. 335.
482. BÁLINT G.: ,,Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén". 1877.

483. SELEVIN V. A.: ,,New data on distribution of birds in western Altai". ,,The article is based upon the personal observation of the autor, on river basins of Ouba, Oulba and partly of CHARYSH". (Bul1etin de 1`Université de 1'Asie Centrale. Taskent. 1935.)
484. STEGMANN B.: ,,Beitraege zur Ornithofauna der Cis-Altai Steppe". (URSS. Tud. Ak, Közleményei 1928).

485. V. ö. 483. jegyzet, 124, oldal.
485/a. SCHENK J.: I. m. 324.
486. ROHELM G.: "A kazár nagyfejedelem és a turulmonda". Etnografia. 1917. 58.
487. MIGNE PP. GG. 109. kötet 886. év. Georgius Monachus szerint a császár megbízható vezérét, a "kemény" Nicetot küldte a magyar vezérekhez, Árpádhoz és Kursánhoz (Arpade et Cursane), hogy rávegye őket a bolgárok elleni harcra.
488. ROHEIM G.: I. m. 43.
489. GABAIN: I. m. 92. oldat.

490. Bíborban született Konstantin tudósítása a besenyők öröklési rendjéről (Mígne PP. GG. 117 kötet 311. col.).
491. KOVÁCS N.: "Betűrendes népmutató Wenzel Gusztáv Árpádkori 'Új Okmánytárához". Budapest, 1899. 125.: ,,Turul filius Chunad Jobagionis in castro Zalad". Czinár: ,.Index alphabeticus Codicis diplomatici Hungariae". Fest, 1866. 49. oldal.

492. "Kerechen possesio..." Kovács: i, m. 362 és "Ladislaus filius Oguz etc..." Czinar 14L: i. m. 233.
493. SZAMOTA L: "Oklevélszótár" egész sor Kerecset és Kerecsen családnevet sorol fel az előbbiekben említett gyűjtemények mellett, ahol a 13. század óta nagyon sok Kerecsen helynévi előfordulással is találkozunk.

494. SHIRATORI: i. m. 14 és 25. oldal.
495. U. o.: Shao-wa: "Name der Falken- oder alderartigen Vögel" 22. oldal.
496. Kerecsensólymok fészkelése a Mecsekben, Vértesben, és Fehéregyháza környékén. Aquila, 1949.

497. Már a szabolcsi, Szent László korabeli zsinat (1089) tilalmazza a papok számára a vadászatot, később, 1238-ban, kifejezetten a sólyomvadászatot ("Monita magistri Pauli".).
498. Dr. Baráth Tibor montreali egyetemi tanár szíves közlése.
499. ,,Benedictionale Ecclesiae Romanae". Róma, 1678. "Benedictio avorum" cím alatt.

XV.

AZ IRÁSTUDÓ- ÉS REGŐS-SÁMÁN

Ázsiai örökségünk legszebb kultúremlékét, a rovásírást, krónikásaink tudósításaiból ismerjük (500). A Túróczi-féle krónika ugyancsak a székelyek írásának tulajdonítja ezt az Európában addig ismeretlen írást, bár a hitvédelmi perek szórványadatai valóban zömében Erdély területéről származnak, akad zalai és somogyi sámánok körében is írástudó. Turóczi adatát, mint láttuk, részben az "Ős-Gestá"-ból vette, amelyet szerinte "Scythicis litteris" - skyta betűkkel írtak, "botok bevagdosásának művészetével élve" (501). Írtak az ősök egymásnak üzeneteket és leveleket is. Bonfini megerősíti ezt az adatot és részletezi az ősi "rovott betűk" jellegét azzal, hogy "scyta betűik vannak, amiket nem papírosra írnak, hanem a legrövidebben fába vésnek (bevágnak) és kevés jellel, sok értelmet fejeznek ki vele" (502). Bonfini kétségtelenül a magánhangzók hiányára utalt a megjegyzésével, hogy "kevés jellel" élnek. A keleti ősi nyelvek sajátsága mint tudjuk, valóban fellelhető az ősi magyar rovásírásban is.

A legelső sámánper, ahol a rovásírás első ízben szerepel, annyira töredékes, hogy a pontos évet csak megközelítőleg lehet kiszámítani. A pert ugyanis Moys nádor vezette és az "inquisitor Ungarie" neve ismeretlen. Miután Moys a királyi családdal rokonságban élő, Monoszló nemzetség tagja, két ízben is szerepel, mint nádor, két nemzedékben az apa. I. Moys még a tatárjárás előtt, II. András idejében, és a fia II. Moys, 1270 végén, mint V. István udvarnagya. A két időpont között tehát meglehetős nagy időköz tátong és ha figyelmesen összegezzük adatainkat, rájövünk, hogy II. Moys nádor majdnem minden esetben Simon fráterrel szerepel eretnekkutató útjain, akiről majdnem mindig megemlítik a jegyzőkönyvek tartózkodási helyét, a budai Szent Miklós kolostort és egy ízben sem mondják őt "Magyarország inkvizítorának". Ezek alapján a jegyzőkönyv dátumát a tatárjárás előtti évekre, pontosabban 1228-1233 közé kell tennünk, mert I. Moys ezekben az években viselte Magyarország palatínusi tisztjét (503).

Ez a legkorábbi adatunk ezek szerint a rovásírásról az 1230-as évek legelejéről származik és a jegyzőkönyvekben egyike azoknak a pereknek, ahol egyetlen tanú sem jelent meg, mert a vádlott, a Somogy-megyei Füred falu Abaded nevű sámánja, már annyira öreg és tehetetlen vak volt, hogy a bizottság - valószínűleg szánalomból - szegényes "remeteségében" személyesen felkereste. Mint a jegyzőkönyv szavai mondják: átadva neki a, botokat "cum litteris vulgo bitik dictis" (504), vagyis a népi nyelven ,,bitik"-nek nevezett betűket vaksága ellenére nagy könnyedséggel olvasta le, ujjaival tapogatva az írást.

Magyar nyelvünk tehát már a 13. század elején "bitik"-nek nevezte a betű "rovásos" alakját. Kultúréletünk ősi, hunokkal együtt töltött korszakából kaptuk ezt a szót, mely a K. e. első évezredre vezethető vissza Shiratori alapján, aki a Kínai Annalesek ősi "hiunghu" - hun szavait elemezte. Szerinte az ősi kínai írásjelekkel rögzített és "piteh"-nek ejtendő szót a hunok idejében még "pi-tek" vagy "pi-tik"-nek mondották és jelentése: írás (505). Kök-türk nyelven is hasonló szót jelez a "bitig" (506). Miután a kínai nyelvben az írászerszámot, az ecsetet "pit"-nek nevezik, maga az írás eszköze jelzi, annak eredményét, a "festett írást". A rovásírás betűit azonban nem ecsettel, hanem valami vágó, éles szerszámmal rögzítették; továbbvíve gondolatmenetüket, elfogadva Klaproth adatait az ujgur "bicsik" - kés és a mandzsu "bicse" szavakról, megtaláltuk a rovásírás írószerszámát is a magyar "bicsak", vagy "bicska" szavunkban (507). A turfáni ó-török szövegekben is előfordul a "bics" - kés szó (508).

Az említett Abaded vak sámán szövegei egyébként a betegségek démon Jairól és gyógynövények neveiről szóltak. A sámánok egész soránál találkozunk ezekkel a "pálcákkal", vagy "botokkal", amelyeken a gyógynövények nevei vannak felróva. Miskei Benedek sümegi várkatona vallja Degesd sámán elleni perben, hogy van neki "egy csodálatos botja, amelyen titokzatos jelekkel a varázsfüvek nevei szerepelnek" (509). Látód fia Honis sámán "famulusa" Harsány pedig nyilaira jegyezte fel fontosabb adatait a gyógynövények bőséges sorából (510).

1245-ben az erdélyi Csele fia Gogán elleni per jellegzetes tanúja, a tövisi plébános, apró részletességgel mondja el, hogy a vádlott, amikor beteg apja ágyánál megjelent, nem tudta elkerülni, hagy a pap kíváncsiságát ki ne elégítse. A kérdések egyike a sámán tegezében levő rovásírásos pálcákra vonatkozott. A fiatal sámán eltitkolta mesterének, valami "nagyon öreg papnak" a, nevét, aki a botocskára felrótta a betegségdémonok és orvosságszerek neveit. A pap nógatására, hogy olvassa el a neveket, a sámán határozottan ellenszegült (511).

A gyógyítással foglalkozó sámánok természetszerűleg, a számukra annyira fontos neveket könnyen rótták botocskákra, de néha hosszabb szövegeket is kellett rögzíteniök azoknak akik a nép ősi legendáinak, énekeinek ébrentartásával foglalkoztak, mint a "regősök", vagy ahogy a jegyzőkönyvek több ízben említik, a "jaculator"-ok, a nép szórakoztató énekesei, trubadurjai.

A jegyzőkönyvekből nehéz kiválasztani a regősöket, mert a népszórakoztató tevékenységükért kimondottan nem zaklatták őket. Néha nevük, "regős'', hívja fel rájuk a figyelmet, viszont sem a vádban, sem a tanúvallomásokban nem esik említés a nép ősi énekeseinek, legenda recitálóinak, mesemondóinak szerepéről. Néha pedig egészen más természetű vádak és vallomások tömkelegében, egy-egy elejtett mondat minden kétséget kizáróan mutatja, hogy regőssel állunk szemben.

A "jaculatorok", népet szórakoztató vándor énekesek, regősök már Szent István korából ismertek. Ősi történelmünk dicsőségét, eredetlegendáinkat, pogány elődök meséit, kedvenc énekeiket már akkor "per domos et tabernas cantando" házakban és korcsmákban énekelve, kivívták maguk ellen a szent király nemtetszését, aki az esztergomi Szent Lázár kórház felügyelete alá rendelte őket. Ez annyit jelentett, hogy "Szent Lázár szegényei", vagyis bélpoklosok jelzőjével illették őket (512). A nép félelme a bélpoklosoktól, leprásoktól jó időre kiközösítette őket az emberi közösségből.

Regős névvel a periratokban első ízben 1228-ban találkozunk, a Deés melletti Ilmod patak partján remetéskedő sámán személyében, akinek a nevét csak azért jegyezték fel az inkvizítorok, mert egy "ismeretlen betűkkel írt" Szent Elek legendát találtak nála (513). Az egyszerű adatot nem kíséri semmiféle magyarázat és így joggal feltehetjük, hogy a vádlott nevének sajátossága alapján vagy énekelve, vagy recitálva, esetleg valami zenei készséggel kísérve álmélkodtatta, vagy bűvölte el hallgatóit, a koldus sorsot választó királyfi életének eseményeivel. Fuvoláról is történik említés két "jaculatores pagani" pogány regősök, Berze és Miklós esetében, aki pünkösd, ünnepén a Tolna megyei Tenguld faluban szerepelnek az ott lezajlott 1256 évi népünnepségeken (514). Mint ,,regwes bachi" - regős bácsok, intettek meg Bő fia Zordon és Kendje fia Kundua gömöri kúriális bíró, István comes által Bacsunatelkén azzal a váddal, hogy a tabernákat és házakat látogatják énekeikkel és hogy "non jejunanat sabbati" - nem böjtölnek a szombati napokon. Feljegyzik róluk, hogy fuvolájukkal kísérik énekeiket és Zordon zenéje "sokakat extázisba, sőt őrületbe ragad" (515).

Regősök, vándorlantosok az 1268-ban Sárospatak környékén gyanús elemek közé keveredett Samator, Chaaka (Csóka?) és Delend "jaculatorok" is. Gergely prépost azzal vádolja őket, hogy meghamisítják a dicsőséges nemzeti ősök tetteiről szóló hagyományokat, a keresztényeknek régi pogány nevet adnak és éjjelente tüzek mellett ülve éneklik a pásztornépeknek, az istentelen pogány szokásokat(516). Bár a vád elhangzott, nem büntették meg őket, mert a végzés szerint ügyük: "benigne interpretandum", vagyis jóindulatúan kezelendő (517).

Ugyanebben az esztendőben Ják mester és Vasvári László esztergomi perjel, mint inkvizítor, vezetnek vizsgálatot Kayul fia Miklós és Tarr fia Gábor ellen azzal a váddal, hogy meggyalázzák egyes nemzetségek régi dicsőségét, másként mondva el történetüket mint azt a nép ismeri, legendáikban pedig "régi pogány istenek neveit is említik, akiknek az elfeledése a keresztények kötelessége" (518). Vádlistájuk folytatódik azzal a szokatlan megjegyzéssel, hogy a gyermekeket megtanítják a "tüzes praktikákra, hogy a kutyák ne ugassanak" (519).

II. Moys nádor és Simon fráter, a Szent Miklós kolostor perjele előtt megjelent Regwes és Sama "jakulatorokat" is hasonló vádak illetik "sok pogány dolgot mesélnek a hallgatóiknak énekelve a régi históriákat azokból az időkből, amikor a népek még nem voltak keresztények". A kihallgatott nyolc tanú mindegyike elismerés hangján emlékezik meg szórakoztató szerepükről amely "régi vadászok és dicső katonák történeteit" varázsolta vissza a múltjába merengő falu népének (520).

A regősök-"jakulatorok" többnyire emlékezetből énekelték, vagy mondták a rigmusos szöveget, de vannak adataink arra is, hogy néha botocskákra rótták és onnét olvasták fel a népnek. A fiatalkorú Uvu sámán pálcikáiról tanította a fiatalságot az énekek szövegére. Az írás művészetét, az ősi rovásírás betűvetését is tanították, mint látjuk a bakonyi makkoltatók "ludi magister" Degesd sámán peréből (521). A makkoltatókat kísérő regös-sámánok kultúrtevékenysége tehát, az ázsiai írásbeliségünk megőrzésében is szerepet játszik.

A népi szórakozások legnépszerűbb változatai kétségkívül a Szent László-nap és a Pünkösd táján tartott lovasversenyek voltak. Részben a gyorsjárású, mokány magyar lovak kitartását, részben a lóidomítást, szilaj lovak nyeregbe törését vállaló ősi csikós legényeink ügyességét tették ezzel próbára nagy vigadalommal és népi sokadalommal egybekötve.

Az inkvizíció során ezeket a lovasversenyeket hivatalosan csak akkor üldözték, ha a győztes "zentlaslow" viselkedése botrányt okozott, vagy ha a futtatás alatt - több ilyen eset akadt - halálos kimenetelű szerencsétlenség történt. A hosszadalmas tanúvallomások csak töredékes képet adnak egy ilyen verseny lefolyásáról, s amit a mellékmondatokból összegezni lehet, a következőkben foglalhatjuk össze: A verseny csak a sámánok által ellenőrzött lovak, kifejezetten a mének hátán történhetett.

A győztes egy álló évig, a legközelebbi verseny napjáig "zentlaslow" nevét viselte, nem kellett dolgoznia és a többi résztvevők egyforma arányban járultak hozzá eltartásához. A "zentlaslow" mintegy királyi udvart vezetett, legalábbis saját "jaculator"-ja, regőse volt, aki mindenüvé kísérte és hirdette, énekelte gazdája győzelmét. A győztes lovat ,,idkon"-nak nevezték és többé nem szabadott futtatni" hanem a sámánok egy részt levágtak a farkából és farára csapva szélnek eresztették.

A Szent László-kultusz eme népszerű változata kétségtelenül nagyon sokáig ébren tartotta az ősi soron örökölt ázsiai lovasszokások egyikét, némileg már keresztényi mezbe burkolva azzal, hogy a nagy lovagias király nevével kapcsolta össze a győztesek dicsőségét. Egyben éppen a versenyekre kiszemelt lovak kiváló teljesítményét is figyelembe véve, nemzeti állatállományunk minőségi feljavítását is célozta, ha nem is tudatosan, de annál eredményesebben. Azzal, hogy az "idkon"-nak a nyertes ménnek szabadságot adtak, hogy a szerte-széjjel legelő ménesekhez csatlakozzék, akaratlanul is hozzájárultak az egészséges tenyészállatok vércseréjéhez.

Ompudus mester és Sycardus magyar Domonkosrendi tartományfőnök vezették le a királyi besenyők kondás falvainak "főpapja", Boksa ellen azt a pert, ahol segédei a "diaconi" Bathu r, Delko és Nyest (Nywst) kerültek vád alá, mert Ludvég királyi jobbágy Keresnuk nevű villájában László-versenyt tartottak és a győztes Mihály nevű legényt felavatták "királlyá", aki egy évig részegeskedett és főképp - emiatt kerültek valójában vád alá az ő biztatásukra nem fizette meg a veszprémi püspöknek a köteles tizedet. A vádlottaknak a "zentlaslow" helyett is fizetniök kellett (522).

Márkus nemes úr Pusztavér nevű birtokán a lovat nyeregbetörő Sámson csikós olyan szerencsétlenül esett a földre, hogy nyakát szegte. Özvegye kérésére Ják mester és László fráter vizsgálatot indítottak Menfeje sámán ellen, aki az egész verseny rendezője volt és az özvegy valószínűleg vagy részrehajlással, vagy hanyagsággal vádolhatta. Az ügy szokatlanul végződött, a jegyzőkönyv tanúsága szerint, mert az inkvizíció a nép méltatlankodása miatt "elhagyott ügy"-nek nyilvánította az esetet (523). A közfelháborodást tehát maga a bizottság is jogosnak tekintette, hogy az eljárást felfüggessze és egyben mutatja a lovasversenyeket szervező sámánok töretlen tekintélyét, elfogulatlanságát.

II. Moys nádor és Simon fráter a Fertő-vidéki Monok és Leved sámánokat idézték meg 1278-ban, amikor kivizsgálták egy Rajk nevű nemesi származású "zentlaslow" halálát, aki szintén lóverseny halálos áldozata lett. A sámánok vallomása szerint a ló teljesen egészséges volt és semmiféle "ördögi praktikával" nem volt előkészítve versenyre. Ezt az ügyet egyébként a halott rokonsága kérésére újabb vizsgálat alá vették, de eredményét nem ismerjük(524).

1292-ben Ladomér esztergomi érsek kérésére Kelemen budai perjel vád alá fogta Márkus fia, Jóska "zentlaslow" kíséretéhez tartozó "I grew c" nevű "jaculatort" aki gazdájáról olyan hőstelteket énekelt, amelyek csak "dicsőséges szent elődeink életében történtek meg a pogány kunok elleni harcokban" (525). A sokat sejtető vád talán a Szent László legenda-kör valamelyik részletét idézhette, amit a szabad fantáziájú regös átszínezett Jóska csikós hőstettévé. A tanúvallomásokból semmi újat sem, tudott meg a vizsgáló inkvizítor, aki tehát egyszerűen "szerénységre" inti a regöst. A pünkösdi királyság népi szokásának sok változata között tehát a lovasverseny e jellegzetes formája is szerepelt. Mint minden ősi népszokásnál, úgy itt is bizonyára voltak visszaélések és eltorzulások, amelyek az egyházi és világi hatóságok állandó tilalmát vonták maguk után. De a sok üldözés és fenyítés után is fennmaradt, mint azt egy Ipolyi által idézett pünkösdi versike mutatja a múlt század végéről:

"Mi van ma, ma van ma, piros pünkösd napja,
Holnap lesz, holnap lesz, a második napja.
Jó legény, jó legény! Jól meg fogd a kantárt,
Ne tipord, ne taposd a pünkösdi, rózsát. . ." (526).

A foglalkozással összefüggő népszokások során a "halászáldás" vagy "gyűrűdobás" szertartásairól is maradt nyom a tanúvallomásokban. Ritka eset, hogy olyan nagyfokú elfogultsággal vádoljanak sámánt, mint Turulkun özvegye vádolta Bodor fia Cseb halászmestert, mert őt okolta férje haláláért, amikor a Dunába hajított gyűrűért vízbe ugorva nem jött fel többé. Ezt a szertartást a tanú szerint Péter apostol ünnepén tartották, tehát itt már kétségtelenül a kereszténység hagyományos ünnepébe való bekapcsolódásról van szó. Szent Péter - a halászok védőszentje - ebben a korban lesz népszerűvé Magyarországon. A "halászgyűrű" kultusz is vele van összefüggésben.

Turulkun özvegye megidézteti Vubul királyi halászt is tanúságtételre, akitől arról értesülünk, hogy a halászok bizonyos "mondókákkal" kezdtek munkájukhoz. A vízhez érkezve négy kavicsot dobtak a víztükörre négy világtáj irányában, miközben "varázsszavakat" mormoltak: "Akié a mindenség, azé a víz, akié a víz, azé a hal és te adj nekem haladból, akié a víz, mert megkértem azt, akié a mindenség, hogy adj az embereknek enni

A négy világtáj felé dobás és azt követő "mondóka" már egészen keresztény jellegű (526-a).

500. Kéza krónikája (I. cap. 4.) "Blackis commixti litteris ipsorum uti perhibentur" szerint tehát Kéza nem volt tisztában az ősi írás jelentőségével és úgy tudta, hogy a rovásírás használata tilos volt. Turóczi pedig (I. cap. 24.) a székelyekről, mint a hunok utódairól említi meg a rovásírás használatát: "characteres quosdam ligno sculpit et talis sculpturae usu lítterarum ad instar vivit..." Túróczi idejében a székelységnél tehát még szokásban volt a fára vésett, (rótt) "character", vagyis betű, amelyet írásra használtak. Bonfini "litteras scythicas", vagyis szkíta betűknek tartotta a rovásírást, amelyeket "fába metszenek és pár jellel nagyon sok értelmet tudtak kifejezni vele". Oláh Miklós egri püspök szintén ismeri a rovásírást és részletezi. Bizonyos jeleket metszettek be fabotocskákra és ezeket (a fabotocskákat) hírnökök helyett, a barátok és szomszédok, mint levelet használták. ("Olohius Nicolaus: "Hungaria". Kollányi kiadás. 195.) A legelső tudományos rovásírás ismertetése egyébként Telegdi János püspök "Rudimenta priscae hunnorum linguae" (Lugdunia Bataviorum 1598.) című munkájában jelent. Szamosi: "Analecta Daciae" (Patavice 1593) is foglalkozott vele. Egyébként a rovásírás kérdése egész irodalmat termelt és a legutóbbi időkig sokan foglalkoznak vele, főképp az emigrációs magyar történészek között. A leglényegesebb azonban Kéza állítása, hogy a rovásírás használata tilos volt: ,.Litteris ipsorum utiperhibentur."

501. Turóczi szavai: "...in baculorum excisionis artifícío, dicarum ad instar utuntur".
502. Bonfini szavai: "...litteras scythicas habent, ligno excidunt. paucis notis multa sensa comprehendunt".
503. Hazai Okmánytár. VII, 51. Eszerint az okirat szerint: "Cum Moys palatínus..." 1234-ben halt meg.
504. Kassai kódex: I. Moys nádor inkvizíciója Abadéd ellen. Kb. 1232 körül.
505. SHIRATORI: i. m.: "Pi-teh - Schrift. Die Zeichen (két kínai szótagkép) werden jetzt Pi-teh ausgesprochen, aber sie müssen früher Pi-tek, oder Pitik ausgesprochen worden sein. Im Turkmenischen (ó-török) heisst "Schrift" Bitig, "schreiben" Biti. (Radloff: "Die alt-türkischen Inschriften der Mongolei". 142. old.) Auf mongolisch heisst es Bicsik. . ."

506, KLAPROTH: ,,Die Sprache und Schrift der Uiguren". 23. old. szerint ujgur "betű" - bicsik; mandzsu - bicse.
507. A magyar "zsebkés" a nyelvújítás óta szerepel az irodalmi szóhasználatban, de a népnyelv ma is "bicskáról", sőt "bugyli bicskáról", vagy egyszerűen "bicsakról" tud.
508. GABAIN A.: I: m. 69. Shiratori egyébként kiegészíti és összegezi véleményüket a következő megállapításával: "Diese verschiedenen Benennungen solten alle von türkischen Biti (schreiben) herkommen". I. m. 1. A "betű" szó bolgár-török eredetét egyébként a finn-ugorista irányzat elkötelezettjei is elismerik. Ősi, turáni népeket egybefogó szó ez, még az 1300-as évek elején írt "kun Rejtvények" között szerepel egy tréfás talány, amely azt mutatja, hogy a kun nyelv is nemcsak így nevezte az írást, mint mi, hanem ugyancsak fára, ágacskákra, vesszőkre ,,rótta" betűit: "Biti, biti, bitidim, Bes agacska bitidim" - Betű, betű, betűztem, öt ágacskát betűztem. . ." V, ö, gang: über die Raetsel des Codex Cumanicus. 33.

509. V. ö.: Jegyzőkönyvek: Degesd sámán pere.
510. U. o. Honis sámán pere.
511. U. o.: Gogán sámán pere.
512. Pozsonyi krónika (Toldy F. kiadása, 1895.) I. I43.
513. Kassai kódex: Anno 1228, n. 9. "...legenda sancti Alexi dicta".
514. U. o.: anno 1254. s. n.
515. U. e "...artam suam cantandi et ludendi exercendo audientes in amenciam verti possent..."
516. Kassai kódex: anno 1268 "Inquisitio Potochiensis".
517. U. o.

518. V, ö.: Jegyzőkönyvek: Kayul fia Miklós pere.
519. "...ne tani latrent".
520. Kassai kódex: anno 1273. ". .. historiae venatorum et gloriosum militum".
521. U. o. Anno 1257.
522. V ö.: Boksa sámán pere.
523.."Propter indignationem populi..." Anno 1257. No. 12.
524. U. o.: Anno 1278.
525. "Inquisitio Ladomeriana", Anno 1292.

526. A lovasversenyekkel, főképpen a "pünkösdi királyság" formájában, hosszadalmasan foglalkozik Ipolyi II. 53-56 old. Szerinte a Csallóközben, Nógrádban, Csömörben stb., még a 17. század végén is divatozott a jelzett népszokás, részben erősen tilalmazva az egyházi hatóságoktól. Citálja a jelzett szöveget is Szabó K. "Új Magyar Múzeum" I. 575.
526/a. Kassai kódex: Anno 1258.

Megjelent: 52546 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.6%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 4%Norway 0.7%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.6%Switzerland 0.3%
United Kingdom 2.2%Kuwait 0.3%
Slovakia 2.1%Netherlands 0.3%
Sweden 2%Australia 0.3%
Germany 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.5%Spain 0.1%

Today: 425
This Week: 425
Last Week: 3748
This Month: 7767
Last Month: 17293
Total: 2163499

Belépés