Print this page
2011 január 14, péntek

A doni hősök emléke kötelez

Szerző: Ifj. Sarkady Sándor

    1943. január 12 és 14-e között a 2. Magyar Hadsereg sorsa megpecsételődött a mintegy kétszáz kilométer hosszú frontszakaszon. A magyar honvédeket a Don menti rosszul, kiépített védőállásaikban érte a szovjet hadsereg jól előkészített, nagy erejű támadása. 

Az időjárás is kegyetlenre fordult. A hőmérők – 42 C fokot mutattak. A támadás első hulláma az - ekkor már fél éve a fonton küzdő – soproni egységeket érte. Az urivi halálkanyarban, az egyik legnehezebben védhető hídfőben indult meg a szovjet támadás. Negyvenöt percig tartó halálos pergőtűz zúdult a magyar állásokra. A soproni 4. gyalogezred arcvonalán küzdő katonák kiépítetlen, gyenge, helyenként csak térdig érő állásokban próbálták felfogni a megújuló ellenséges rohamokat. A soproni géppuskások az utolsó töltényig védekeztek ezen a napon. A 7. gépágyús üteg - amíg lőszere tartott - fedezte a gyalogságot. A 7/I. tüzérosztály katonái közelharcot vívtak a rájuk törő ellenséggel. A/ 7/II osztály tüzérei Kalotay százados vezetésével össztűzzel próbálták megállítani a szovjet támadást. Lángolt és vérzett a hó, ahogy az egykori szemtanúk elbeszélték. Veszteségeikkel mit sem törődve, saját bajtársaik hulláit legázolva ittasan rohamozták a friss szibériai ezredek, a magyar állásokat. A tüzérek a bekerítésből folytonos állásváltoztatással tudtak kitérni, helyenként már áttörni.

    A hadsereg –vezetés, látva a kialakult helyzetet, másnap magyar és csekély német erőkkel megpróbálta a lehetetlent: elreteszelni az ekkor már 6-10 km-es áttörést az arcvonalon. A mind nagyobb túlerővel támadó szovjetek ezt ekkor már tömeges harckocsi támadással akadályozták meg. 14-ére végleg kettészakították a 2. hadsereg védővonalát. A III. Hadtest vezérkari főnökének utolsó telefon jelentése így hangzott: "…mondjátok meg majd odahaza, hogy a III. hadtest hősiesen harcolva pusztult el…." A 7. könnyű hadosztály maradványai - a többszöri bekerítésből kitörve - vonultak vissza nyugat felé. A hadtest három hadosztályának katonái véres harcokban éhesen, fázva, sebesülten, - már elégtelen fegyverzettel és felszereléssel - küzdött mindhalálig. A 9. könnyű hadosztály katonái még január 26-án is tartották állásaikat. Jány vezérezredes, hadseregparancsnok hírhedt parancsát ma már mindenki ismeri. És évtizedekig ezt ismételgette a hivatalos magyar történetírás is. Ennek a parancsnak kíméletlen hangneme megalázó volt honvédeinkre nézve.

    Azokéra, akik esküjükhöz híven, a már kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben az orosz hómezőkön. A magyar katonák hősiessége (pl. Martsa csoport), csak a 90-es évek elejére vált ismertté. Az 1945-ben legyőzött, és évtizedekig megszállt Magyarországon hozsannákat zengtek a szovjet harcosokról, de a mi katonáinkról és azok helytállásáról vajmi kevés szó esett. Mi csak befelé sírva sirathattuk a szeretett édesapát, testvért, nagybácsit jó barátot. Mindazokat, akik örökre eltűntek, megfagytak a távoli harcmezőn. A túlélők a sírig viselték sebeiket: nagyon sokan megrokkanva, betegen tengették életüket. Több tízezren pedig hadifogságban, a gulágon pusztultak el közülük. Csak a rendszerváltás hozta meg azt a csekély vigaszt számukra, hogy a 90-es évektől már nyiltan is lehetett rájuk emlékezni.

    Így történt ez Sopronban is. Az 1947-ben koncepciós perben kivégzett Jány Gusztávnak vérbírái felrótták 30. számú hadparancsát. Ebben Jány revidiálta korábbi nézeteit, és örök emléket állított a magyar katonáknak. Ebből a parancsából idézek "…a doni hősök példája kötelez arra, hogy hozzájuk hasonlók legyünk, hogy lépéssel se maradjunk mögöttük, mikor áldozatot követel tőlünk magyar mivoltunk…Kemény helytállást követel tőlünk a honvéd eskü, megfogadtuk, hogy becsülettel élünk és halunk. Ezt parancsolja a don menti hősi halottak ezrei…"
    Most, január 12-én, az ő emlékük előtt tisztelgünk fejet hajtva.
ifj. Sarkady Sándor

 A magyar hadtörténet (egyik) legnagyobb veresége
 
1943. január 12-14. között az oroszok áttörték a gyenge ellenállást tanúsító doni magyar arcvonalat, ennek során odaveszett a 2. magyar hadsereg jelentős része: a 200 ezres seregből 120 ezren soha nem tértek haza.

A védekezéstől a pánikig

1942 végére az olasz-német egységek súlyos vereséget szenvedtek Afrikában, november 8-án sikeresen lezajlott az amerikai-angol partraszállás Északnyugat-Afrikában. Az Afrikakorps felszámolása már csak idő kérdése volt. 1942 júniusától kezdve az amerikai erők kezdtek fölénybe kerülni a Csendes-óceánon, ugyanakkor a keleti fronton, ami magyar szempontból a leglényegesebb volt, a német tervet a nagy nyári offenzíva keretében nem sikerült végrehajtani. A II. magyar hadsereget áprilisban azzal indították útjára, hogy feladata éppen e nyári hadművelet támogatása lesz a második vonalban, ehelyett azonban a nagyjából 200 ezer tiszt és katona a tél beállta után a Don-kanyarban, Voronyezstől délre, mintegy 200 kilométer szélességű frontszakaszon találta magát egy eleve teljesíthetetlen katonai feladattal szembesülve.

A feladat teljesítését több tényező hátráltatta. Először is az, hogy a frontszakasz egészét sem tudták birtokba venni, mivel a szovjet erőknek sikerült a Donon innen néhány támaszpontot fenntartaniuk. A támaszpontokért folytatott csatában a hadseregnek már jelentős veszteségei voltak, megszerzésük azonban nem sikerült. Másodszor, a frontszakasz egy nagyon jól felszerelt hasonló nagyságú erő számára is túlságosan hosszú volt, és harmadszor: a II. hadsereg egyáltalán nem volt jól sem felszerelve, sem ellátva. A megígért nehéztüzérségi egységeket a németek nem szállították le, és ilyen védelemről nem is gondoskodtak. A nyári offenzíva jegyében viszont a katonákat nem látták el téli felszereléssel, majd az is kiderült, hogy az erős fagyban a fegyverek jó része használhatatlan.

Jány Gusztáv, a hadsereg parancsnoka, kétségkívül tudta, hogy szovjet támadás esetén hadseregének katasztrófája elkerülhetetlen, és a szükséges vészjelzéseket le is adta. Hogy ezekre sem a magyar vezérkar, sem Horthy, mint a hadsereg ura, sem - végül - a német illetékes parancsnokságok nem reflektáltak, arról kétségkívül nem Jány tehetett. Ő arról tehetett, hogy a körülmények világos felismerése ellenére a végsőkig való kitartásra adott parancsot, és álláspontja mellett mindvégig kitartott. Ezt ugyan nem csak ő, de Hitler és Sztálin is megkövetelte a katonáktól, de általános értelemben mégsem lehetett a katonai etika követelményének tekinteni.

Érdekes módon létszámukat tekintve a magyarokkal szemben felvonuló szovjet csapatok még 1943 januárjában sem voltak fölényben a hadsereg teljes frontján. Jány és vezérkara kezdettől igyekezett felkészülni a védekezésre, ám ebben több tényező is hátráltatta őket, főként, hogy a használható csapatokat a németek saját egységeikhez rendelték. Az egyik esetben Jány magából kikelve üvöltött Hermann von Witzlenben vezérőrnagy összekötőtiszttel, a németek ekkor döntöttek arról, hogy az első adandó alkalommal leváltják őt. Bár januárig nem következett be nagyobb támadás, a katonák állapota aggasztóan leromlott. Sokakat vittek végkimerüléssel kórházba, a hideg és a kevés fűtőanyag, illetve a táplálkozási hiányosságok az egész hadsereg erőnlétét aláásták.

A katasztrófa pedig január 12-én menetrendszerűen elkezdődött. A szovjetek előbb az egyik (Uriv), azután egy másik támaszpontnál (Scsucsje) törtek át. Segítség nem volt, mivel a magyarok jobbján álló olasz egységeket a szovjetek már szétszórták és felmorzsolták, a másik oldalon álló német hadtest pedig nem mozdult. A szovjet támadással párhuzamosan a tél is hátráltatta a védekezést: a január eleji olvadást -10 celsius fokos hideg váltotta fel, a fegyverek befagytak, a havas utakon lehetetlenné vált a csapatok gyors átcsoportosítása. Éjszakánként már - 40 celsius fok volt, így a sebesültek egytől egyig megfagytak. A védekezés hamarosan pánikká változott, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a menekülést már semmilyen módon nem tudják feltartóztatni.

Jány Gusztáv és Stomm Marcell

A magyar vezérkar reakciói
Legtovább a III. hadosztály tartotta magát, ám a németek is őket használták ki leginkább: csapataiknak megtiltották a nyugati utak használatát, nem adtak nekik szállást és ellátást, elvették járműveiket és a hadtestparancsnokot is durva elbánásban részesítették. A menekülő katonák így azt érezték, hogy egyszerre kell a szovjetekkel, a németekkel és az időjárással is megküzdeniük - írta Ungváry Krisztián monográfiájában.

A tragédia több szempontból is jelentős helyet kap a magyar hadtörténtben. A rendkívüli szenvedések és a Mohácshoz hasonlítható vereség mellett egyben a felsőbb katonai vezetés is elégtelenre vizsgázott, annak ellenére, hogy a vereség több szempontból nem volt eleve elrendelve. A magyar tisztekben a németek felé érzett kisebbségi komplexus mindennél erősebb volt, így a túlteljesítési kényszer és a maximális önsajnálat hajszolta bele őket a végső kitartás lehetetlenségébe.

Sokan épp ezért brutálisan akarták fenntartani a fegyelmet, a kivégzések állandóvá váltak, ám egy idő után ez is elvesztette hatását: a katonákat addigra teljesen eltompította a szenvedés. A visszavonulás után írt harctudósítások egy része tele van gyalázkodással. Lóskay Ferenc ezredes képes volt utólag készített harctudósításában leírni, hogy "szívből megutáltam a magyar bakát, és hosszú időnek kell eltelnie, amíg megbocsátok neki [...] A legénység étkeztetését azonnal beszüntettem. [...] Legénység csak akkor kapott enni, ha ötvenes csoportokban, tiszt parancsnoksága alatt jelentek meg, a tiszt őket nyilvántartásba vette összes adataikkal. [...] Négyfőnyi, csendőrökből álló és géppisztollyal felszerelt kivégzőrészleg, mely állandóan kísért, szűkebb törzsemhez tartozott. [...] A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében a züllés további megakadályozása céljából úgy tisztekkel, mint legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellett nyúlnom, illetve fegyverhasználathoz. |…| Tiszti őrségek kiállítása is csak agyonlövetéssel sikerült. [...] Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütőképessége érdekében tettem."

Ebben a helyzetben Jány is értelmetlen akcióba fogott: miután nem sikerült magát von Paulushoz hasonlóan a szovjetekkel bekeríttetnie, január 24-én kiadta híressé vált hadparancsát. A német hadvezetés ugyanis 24-én döntött arról, hogy a magyarokat kivonja az arcvonalból, és az erről szóló intézkedés mintegy a magyarokat tette felelőssé a katasztrófáért. Jány ezt már nem tudta elviselni, és a felelősséget a hadparanccsal a csapatai nyakába varrta.

"A 2. hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés - esküjéhez és kötelességéhez hű - ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott [...] Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. [...] A rendet és vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa. [...] Elsősorban annak van jussa élelemhez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyja, és itt hátul gyülekezik, örüljön, ha annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, mi addig, míg rend nem lesz, míg harcra alkalmas egységgé nem formálódunk, ilyennel ne számoljunk, mert arra érdemtelenné váltunk."

Ez persze nem volt általános: sokan sem felkoncolásokkal, sem becsmérlésekkel nem büntettek. Voltak olyan tisztek, mint Farkas Antal alezredes vagy Sárkány Jenő, a III. hadtest vezérkari főnöke, akik a kilátástalan helyzet miatt az öngyilkosságba menekültek. Stomm Marcell altábornagy Jányhoz hasonlóan lelki mélypontra került, ám ő inkább feloszlatta hadtestét, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Az ő tette egyedülálló: a magyar hadtörténelemben korábban soha nem fordult elő, hogy egy felelős parancsnok szélnek eresztette volna egységét. Bár a döntés hibás volt, mégsem járt a Jányéhoz hasonló szégyennel. Stomm ráadásul maga is a hadszíntéren volt, és a fűtött helységekből irányító Jányval szemben maga is osztozott a szenvedésekben: február 3-án szovjet fogságba esve lábait amputálni kellett.

A megfilmesíthetetlen borzalom

Mártsa Sándor ezredes memoárjában így próbálta meg visszaadni ezeknek a napoknak a hangulatát: "Nagy vesztesége hadtörténelmünknek, hogy [...] filmoperatőrök nem kísérték a széthullott III. hadtest maradványait Kocsatovkától Obojánig vezető kálváriás útján. Ezt a 'dokumentációs' filmet elszoruló szívvel, zokogva nézné a közönség. Láthatná a fergeteges, végtelen hómezőket, a hótorlaszos utakat, az utak mellett heverő halottakat és lótetemeket, a halottakon közönyösen, részvét nélkül keresztülgázoló szánkókat, lövegeket, gépkocsikat. Láthatná a kimerültségtől összeeső embereket, a tántorgó sebesülteket, és hallhatná azok segítségért könyörgő nyöszörgését. A lelke mélyéig megrendítené e film nézőit az a megrázó jelenet, amelyik a havon ülő vagy puskájára támaszkodó katonát vetíti, aki üvegesedő szemekkel bámul a semmibe, várja a fagyhalált, akinek már minden mindegy. [...]
Pereg a film. A még menni tudók törtetnek a lázálmukban maguk elé képzelt 'határ' felé, könyörtelenül haladnak el a haldoklók mellett, senki, de senki sem hajol le összeesett ismerőséhez, hogy azt felemelje, vagy azért, hogy a halottaktól elvegye igazolványaikat! Sok ezren láttuk azokat a magyar, német és orosz halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírták, s a keletkezett 'résen' zökkenőmentesen csúsztak át azok, de nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útról a halottakat. [...]
De nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni, melynek hatása alatt a gyengébbeken kitör az őrület! Feljegyeztem annak idején, hogy voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronyokkal, késekkel szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat. És ami megrendítőbb volt, egy 4-5 km-es útrészen, egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat…"
A szemtanúk és elemzők arról tudósítanak, hogy a magyar katonák tisztességgel megfeleltek minden elvárható követelménynek, azt azonban senki sem állítja, hogy lelkesedtek volna a hazájuktól elmondhatatlan távolságban kanyargó Don folyó birtokba vételéért. Arra pedig egyáltalán nem voltak készek, hogy nyitott szemmel meneteljenek a biztos és már katonai szempontból is értelmetlen halálba. Azt nem lehet megállapítani, hogy mennyire hatott vagy nem hatott a honvédek körében a bolsevizmustól való félelem. Sok jele van mindenesetre annak, hogy ha talán meg is volt a maguk elítélő véleménye a rendszerről, azt nem azonosították sem az orosz átlagkatonával, "Ivánnal", sem - és még kevésbé - a lakossággal.
Végül is összesen közel 150 ezer halott, sebesült, hadifogoly és eltűnt került a honvédség veszteségi listájára (ebből kb. 40 ezer halott és kb. 60 ezer hadifogoly), és több, mint 40 ezer munkaszolgálatos jutott ugyanerre a sorsra. A menekülőket utóbb összerendezték, egy részük hazatért, más részük - kisebb kiegészítéssel - továbbra is a Szovjetunióban maradt, de már csak megszállási, főleg vasút-biztosítási és partizán-elhárítási feladatokkal. Az utóbbit azonban feljegyzések és visszaemlékezések szerint a magyar egységek lanyhán látták el. Az ukrán nemzeti partizánalakulatokkal helyi megegyezések, majd, úgy tűnik, hogy általános jellegű, felső szintű megállapodás is született arról, hogy egymást igyekeznek elkerülni.
A II. hadsereg pusztulása - bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió adásából lehetett értesülni - az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét.
A budapesti hivatalos értékelések általában optimisták voltak, és a fronton tapasztalt drasztikus eszközökre és szélsőséges megoldásokra nem tértek ki. Jány 1943. május 15-én érkezett meg a Keleti-pályaudvarra, ahol a miniszterelnök fogadta. Bár a németek kitüntették, hadseregparancsa miatt Horthy eljárást akart indíttatni ellen, nyugállományba vonult. A háború végén nyugatra menekült, ám 1946-ban hazatért, tudva, hogy perbe fogják. Erre sor is került: a fő vád ellen sváb származása volt, valós ügyeivel nem foglalkoztak, végül 1947. november 26-án végezték ki, 1991-ben pedig rehabilitálták.
Forrás: http://www.mult-kor.hu/20080111_a_magyar_hadtortenet_legnagyobb_veresege


*     *     *

Ez jelent meg 2010 - 1 - 12

Hatvanhét év után még mindig kerülnek elő magyar katonák földi maradványai a Don-kanyarnál: a katonai és nemzeti katasztrófa évfordulójára a napokban emlékeznek országszerte

A 2. Magyar Hadsereg doni katasztrófája kapcsán a mai napig vannak ismeretlen epizódok. Továbbra is igyekszünk felkutatni az egykori résztvevőket, szemtanúkat itthon és a helyszínen is, hogy tovább tudjuk árnyalni a szovjet áttörés, a megsemmisítő magyar vereség és visszavonulás részleteit” – mondta el a Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Dr. Holló József tábornok hozzátette: nem csak az élők, de az elesettek földi maradványai is vallanak a drámai napokról. A mai napig kerülnek elő földi maradványok, olykor több katonáé is, akik holttestére az előrenyomulás után eltemetett lövészárkokban bukkannak. Ha a dögcédula alapján azonosítani lehet az elesett katonát, természetesen értesítik a családot is.

A 2. Magyar Hadsereget 1942-ben német követelésre állították hadrendbe, létszáma – a munkaszolgálatosokon kívül – 205 ezer fő volt. A Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt álló hadsereget 1942. április 17. és június 27. között szállították ki a keleti frontra, a felvonulás teljes befejezésére augusztus végén került sor. A sereg feladata a Sztálingrádnál harcoló német csapatok szárnyának biztosítása, így a Don melletti védelem volt mintegy 200 kilométeres szakaszon. Az eredetileg sem túl jól felszerelt (különösen nehéztüzérség, páncéltörő tüzérség terén hiányos fegyverzetű) hadsereg már az 1942-es hídfőcsatákban komoly veszteségeket szenvedett, azonban az igazi katasztrófa 1943. január 12-én vette kezdetét. Ekkor a szovjet páncélosok az arcvonal északi részén, az urivi hídfőnél áttörtek a nyáron egyébként viszonylag jól védhető, de a – 42 fokos hidegben autóút keménységűre fagyott mocsaras területen.

„A szovjetek csak tesztelni akarták a magyar védelmet. Ám amikor azt tapasztalták, hogy úgy hatolnak előre, mint kés a vajban, megindult a mindent megsemmisítő gőzhenger” – mondta Holló tábornok.
 
Január 14-én a scucsjei hídfőnél is áttörtek a szovjetek és az arcvonal több részre szakadt. Az egymástól elszigetelődött magyar csapattestek minden igyekezetükkel ellenálltak, tartva magukat a német parancshoz, miszerint a Donnál az utolsó emberig ki kell tartani. Segítséget csak a német Cramer-csoport (egy jól felszerelt tartalék) bevetése jelentett volna, erre azonban csupán január 16-án került sor, amikorra összeroppant az arcvonal.

„Volt alkalmam télen a helyszínen járni. Még csak – 42 fok sem volt, mint 1943. januárjában, de a harminc fokos hidegben és hófúvásban is gyötrelem volt minden kint töltött perc. Csoda, hogy az orosz telet nem ismerő, rossz ruházatú, minden tekintetben sokszoros hátrányban lévő magyar katonák néhány napig is ki tudtak tartani” – jelentette ki a főigazgató.

Január 17-ére elveszett a 2. Magyar Hadsereg. Megkezdődött a rendezetlen visszavonulás, ám a hidegben katonák ezrei fagytak halálra.
Összesen 125 ezer magyar vesztette életét, vagy esett fogságba a Donnál.
 (muemlekem.hu)
 Forrás: http://www.muemlekem.hu/magazin/doni%20katasztrofa%20evfordulo%202010%20elso%20res


Hova lett 100 ezer magyar?

Oroszországi magyar katonai temetőket látogatott meg a honvédelmi miniszter, aki megkoszorúzta a II. világháború során elesett magyar katonák emlékhelyeit a Don-kanyarban.

Közben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója azt mondta, hogy a második világháború ottani magyar áldozatai közül még mintegy 100 ezer ember hiányzik.

A Don-kanyarba látogatott a magyar honvédelmi miniszter, aki a II. világháború során ott elesett magyar katonák emlékhelyeit koszorúzta meg. Tíz évvel ezelőtt nyitották meg a Voronyezs megyei Boldirjevkában az I. Magyar Központi Katonai Temetőt, és most fejeződik be az orosz területen található magyar hadisírok beazonosításának, illetve a magyar áldozatok oroszországi emlékhelyeinek az a programja, amelyet a Magyarországgal szembeni orosz államadósságból finanszíroztak.

Az I. Magyar Központi Katonai Temetőben az elmúlt tíz évben 8375 elesett magyar honvéd maradványait temették újjá, és a végső nyugalomra itt lelt magyar katonák közül elsőként a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Poroszlóról származó Ambrus Béla neve került nyilvánosan olvasható emléktáblára.

A Don-kanyarban 2003 májusában nyitották meg a II. Magyar Központi Katonai Temetőt Rudkino közelében, ahol mostanáig 19.170 magyar katona és munkaszolgálatos földi maradványait temették újjá, közülük 11.300 áldozat neve már felkerült a temetőben kialakított emlékhely márványtábláira. A temető összesen ötvenezer áldozatnak lehet végső nyughelye.

"A második világháború itteni magyar áldozatai közül még 80-100 ezer ember hibádzik, a számokat ismerjük, a neveket még nem" - hangsúlyozta a minisztert elkísérő Holló József nyugdíjas altábornagy, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója.

Az orosz államadósságból 10 millió dollárt fordítottak az 1995-ben kötött hadisír-gondozási programra. Ebből az összegből épült meg a két központi katonai temető, emeltek 371 emlékművet és emlékhelyet. A program keretében közel 69 ezer magyar áldozat nevét tudták azonosítani.

A Don-kanyarban 1943 januárjában rövid idő alatt megsemmisült a 208 ezer fős 2. magyar hadsereg legnagyobb része.

(Demokrata Online)


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról