A finnugorizmus versus szkítizmus csatazajhoz

JOBBIK egy beadvánnyal az MTA-hoz folyamodott, hogy vizsgálja felül a finnugorizmus tételeit és tegye lehetővé, hogy az MTA jelenlegi hivatalos álláspontjától eltérő magyar eredeztetés jöjjön előtérbe, és így a történelemoktatásban sor kerüljön „a Hunor-Magor örökség visszahelyezésére”. A felhívásban a következők is olvashatók:

„A Jobbik Magyarországért Mozgalom nem kíván egy tudományos, szakmai vitát befolyásolni, legkevésbé eldönteni, de meggyőződése, hogy igenis politikai kezdeményezésre van szükség ahhoz, hogy a finnugor származás elméletének ellentmondó tudományos nézetek, források és bizonyítékok is megfelelő szintű nyilvánossághoz – és így támogatáshoz – juthassanak. Csakis így lehetséges megszüntetni a magyarság ősi eredetmítoszait mesebeszéddé lefokozni kívánó, idegen eredetelmélet közgondolkodásbeli egyeduralmát, és így lehetséges a – több ezer éves – szkíta-hun-avar-magyar kollektív emlékezet és hagyomány felelevenítése, és méltó helyére való visszahelyezése a teljes és egyetemes magyar kultúrában – legelsősorban az oktatásban.”

A felhívást támogattam, aláírtam – annak ellenére, hogy nem értek egyet a fenti bekezdésben a következőkkel: „több ezer éves – szkíta-hun-avar-magyar kollektív emlékezet és hagyomány”.

A felhívás megjelenése (2009. szeptember 1.) óta többen is foglalkoztak vele. Egyik bíráló a Szekuláris Figyelő honlapjáról bírálta a felhívást, annak aláíróit – köztük személyemet – és kijelentette: az MTA csak a finnugor nyelvek rokonságáról beszél, de népgenetikai rokonságot nem említ. Erre a nyilvánvaló hazugságra válaszolva indokoltam meg, hogy magam miért is írtam alá a felhívást. Az írás címe: „A finnugorizmus, az MTA és a tudománypolitika – de kié?”

Nemrégiben a Heti Válaszban „A táltosok már a spájzban vannak” címmel Ablonczy Bálint írt és említette meg a Jobbik felhívását – fölöttébb lesújtó véleményt sugallva:

„A levelet az akadémiai világ perifériájára szorult tudós (Bakay Kornél régész) mellett derék hozzá nem értők (például Dósa Gyula erdész, Cser Ferenc vegyészmérnök) és főleg feketeöves dilettánsok (a maja-magyar rokonságról fantáziáló, Mexikóban élő De Pluer Mariann vagy Nyitray Szabolcs, az Ősmagyarok Azerbajdzsánban című alapmű egyik szerzője) nyomatékosították aláírásukkal.”

Ablonczy is hivatkozik arra, hogy az „Legtöbbjük olyasmivel hadakozik, amit soha senki nem mondott. A közkeletű felfogással szemben például az alternatívok körében főgonosz Magyar Tudományos Akadémia nem állítja, hogy a magyar nép etnikailag egységesen finnugor eredetű lenne.” Persze, szó szerint ezt nem, – de a felhívásban sem ez szerepel, – viszont masszívan állítja a magyar nép és műveltség uráli, finnugor eredetét. Csak egy példát említek rá: Glatz Ferenc: A magyarok krónikája c. 1996-ban kiadott könyvét.

A magyarok eredete a XIX. században hatalmas történelmi vitát váltott ki és akkor két 'tábor' hadakozott egymással: az osztrákok támogatta ún. ugor és a magyarok krónikáira támaszkodó ún. török tábor. A sajtóban dúló vitát a korabeliek 'ugor-török' háborúnak nevezeték. Bár Ablonczy Bálint lesújtó véleménye alapján pusztán vegyészmérnök vagyok, mégis a tudományos kutatás módszereivel felfegyverkezve – hiszen az MTA tudományok doktora fokozatot bírom, és három nyelvből van középfokú nyelvvizsgám – magam is belemerültem a kérdéskör vizsgálatába és 2000-ben egy könyvet adattam ki Gyökerek, Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpát-medencei származásáról címen. A könyv ITT megtalálható.

(Fiatal sztárujságírónknak illene legalább egy a könyvben szereplő tételt cáfolnia, – a tételt alátámasztó szakirodalommal együtt, – ha ennyire magabiztosan akar nyilatkozni egy másik szerzőről, különben bértollnoki, sőt inkvizítori jelleget ölt tevékenysége.)

Később – már az Y-kromoszóma vizsgálatok eredményeit is figyelembe véve – Darai Lajossal társszerzőségben a FRÍG Kiadó adott ki több könyvet (A magyar folytonosság a Kárpát-medencében, 2005, Európa mi vagyunk I. 2006, II. 2008 és az idei könyvnapra, Kárpát-medence, vagy Szkítia), mely utóbbi két kötetben már komolyabb vizsgálat alá vettük a magyarság vélt szkíta eredetét is.

Összefoglaló véleményünk szerint a magyar nép, a magyar nyelv, a magyar műveltség alapvetően a Kárpát-medence szülötte, a magyarság a Kárpát-medence őslakosságát jelenti, csupán a nyugat felőli ún. frank, az észak felőli szláv és a dél felőli bolgár terjeszkedés megakadályozására behívott, aztán a magyar nemzet nemesi elitjét alkotó katonanépnek van sztyeppei eredete. Az 'ugor-török háborúban' a török eredet alapja is a sztyeppei eredet, ami egyértelműen a hunokhoz vezet vissza. Ámde a hunoknak a szkítáktól, azoknak a suméroktól való eredeztetését alapvetően hibásnak véljük. Hogy miért? Erre a kérdésre kívánok a következőkben választ adni.

A sztyeppei eredet forrásai a magyarok krónikái. A továbbiakban ezeket idézem, mert a magyarság szkíta eredetét vallók egyértelműen a krónikáinkra hivatkoznak. Az alábbiakban idézett krónikák magyar fordítása – vagy a magyarul írottak átszerkesztett változatban – egyaránt elérhető a neményi.net honlap könyvtárából:

Anonymus Gestája – XII. század, II., vagy III. Béla idején, Kézai krónikája – 1205, Kálti Márk képes krónikája – 1358, Thuróczy krónikája – 1486, Hess András: Budai krónika – 1473, Heltai Gáspár krónikája – 1575, Szekér J. Aloysius krónikája – 1808.

Közben, a török uralom idején született a „Tárih-i Üngürüsz és Madzsar Tárihi” szövege, melyek magyar fordítása is elérhető a fentnevezett könyvtárban, jóllehet itt nem használom fel annak a szövegét.

Nézzük meg mit is írnak a magyarság eredetével kapcsolatosan a krónikák?

Anonymus: Gesta Hungaricus, 1131 és 1196 között:

„A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten, mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király.

Ő az Úr megtestesülésének négyszázötven-egyedik esztendejében a szittya földről kiszállva, hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve, az országot birtokba vette...

A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók, akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük.

A szittya föld éppen azért, mert annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Azonban – ámbár szerfölött nagy kiterjedésű – mégis a rajta született népség sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta.”

Kézai Simon krónikája 1205:

„Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ez időben Persia tartományának neveznek,...

S minthogy Hunor és Mogor első szülöttek valának, atyjoktól megválva külön sátrakba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, mellyet, a mint előttök futott, a Meotis ingoványaiba kergetének.

Kémeket küldvén tehát onnan Scythiába, miután Scythia országát kikémlelték, gyermekeikkel és barmaikkal azon hazába vonulának, hogy ott lakozzanak. Midőn tehát azon országba bémentek, abban lakókul az alpzúrokat és pruténokat találták, kiket eltörölvén...

A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végződik. A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet Kissebb Indiá-nak hivnak, s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van.”

Kálti Márk Képes krónikája 1358:

„Miként a Teremtés Könyve tizedik fejezetében írja a történetírás tanítómestere: "Ezek Noé fiainak nemzetségei: három fiától, nevezetesen Sémtől, Kámtól és Jáfettól a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. Jáfettól tizenöt, Kámtól harminc, Sémtől pedig huszonhét." Szétszóródtak a világ három részébe; Sém Ázsiába, Kám Afrikába, Jáfet Európába került. Josephus szerint ugyanis Jáfet fiai bírták az északi vidéket, Ciliciának és Szíriának hegyeitől, a Taurus és Amanus hegységtől a Tanais folyóig, mely Szittyaországban van. Ugyanezt bizonyítja Szent Jeromos a héber dolgokról írott könyvében: Jákob fiainak birtoka volt Ázsia az Amanus és Taurus hegyeitől a Tanais folyóig, Európában pedig Gadesig;

Nyilvánvaló ebből mindenkinek, hogy Hunor és Magor, a magyarok ősei [nem] Nimród fiai voltak,...

Szent Jeromos mondja; azért sem, mert Nimród sosem lakott a Tanais folyó környékén, mely keleten van, hanem az óceán tengerénél. Miképpen tehát a Szentírás és a szent doktorok mondják, a magyarok Jáfet fiától, Magortól származnának, aki – Szent Sigilbert antiochiai püspöknek a keleti nemzetektől szóló krónikája szerint – ötvennyolc esztendővel a vízözön után ment bé Evilat földjére, és feleségétől Enéttől nemzette Magort és Hunort; róluk a magyarok és hunok nevezete.”

Hess András Budai krónikája 1473:

„[3.] Továbbá, hogy az özönvíz pusztítása következtében Noén és három fián és ezeknek feleségein kívül minden élőlény elpusztult, hetvenkét törzs származott végül Szemtől, Khámtól és Jáfettól az özönvíz után. Szemtől 22, Khámtól 33, Jáfettól tizenhét.

[4.] Ezek a törzsek pedig akkor – miként Josephus mondja – a héber nyelvet használták.

Mivel pedig Hunor és Magor Nemroth elsőszülöttjei voltak, atyjuktól különválva, külön sátrakban laktak.

[5.] Történt pedig, hogy egy napon kivonultak vadászni. A pusztaságban egy nőstény szarvas került eléjük; futott előlük, és ők a meótiszi mocsarakig üldözték.

[6.] Felderítőket küldtek tehát innét Szkítiába, és miután a szkíta vidéket igen ravaszul kikémlelve felderítették: ebbe a hazába vonultak be gyermekeikkel és csordáikkal, ott akartak lakozni.”

Thúróczy krónikája 1486:

„Némelyek úgy tartják, hogy ez a Nimród volt a hunok, vagyis a magyarok ősapja...

Azt is mondják, hogy ugyanennek a Nimródnak Enéhen kívül más feleségei is voltak, és Hunoron és Magoron kívül más fiakat is nemzett, és hogy ezek és az ő utódaik az említett vidéken, Perzsiában laknak...

És mind Diodorus ugyanitt, mind pedig Hérodotosz? az ő Krónikájának negyedik könyvében előhozakodik egy bizonyos mesével, mondván: hogy Héraklész – régebbi amannál a másik Héraklésznál, aki utóbb a trójai államot feldúlta – ...”

Heltai Gáspár krónikája 1575:

„Kétféle Scíthia vagyon: egyik vagyon Európában, a másik Ásiában, és ez oszlani kezd a Tanais follyóvizről, mellynek eredeti és kiforrása vagyon a Riphei nagy hegyekből, az vége vagyon napnyugat felől Németország mellett és az Viszollya follyóvíz mellett, melly az lengyel nagy hegyekből kiforr, és egyenest folly a Scandinávia szigetre, és ugyanott an csakhammar beesik a tengerbe. Dél felől vagyon az vége a Duna mellett, melly a németországi hegyekből kiered, és Tódtország mellett alláfolly Magyarországba, és abban hatvan nagy follyóvizekkel megöregbülvén és alább-alábbfollyván beessék végre a tengerbe. Naptámadat felé kedig vagyon az vége Pontus, Hibéria, Albánia, hol az orbo­nászok laknak, és Persida mellett, az Araxes nagy follyóviz mellett, és elnyújtózik Seressig.

Annak utánna magának hajtá az végső vandalusokat az Philimerus, az ő hadnagya által. Annak utánna jobb lakóföldeket kezde kévánni, és kenyeret süttötvén általméne a tóvizeken, midőn meglátta volna azzokat. De midőn még félig a nép nem költ vólna által, megszakada a híd, és ledőlle, és nagy sok ember és barom vesze oda. És úgy nem mehetének vissza, akik által­jöttenek vala, által sem jőjhetének amazok, kik hátra maradtanak vala.

Philimerus ez okaért elindulván a megmaradott néppel, és a spaliókat megkezdé, kikre előszer ért vala. Annak utánna mindjárt az végső Scíthiára méne allá, melly a Pontus tenger mellett vagyon. Abban a tartományba laknak az adogiták, kiknek a caniculában, mellyet hév hólnapnak nevezünk, negyven egész napig semmi éjek nincsen, hanem mindenkoron világos nap vagyon.”

Szekér J. Aloysius 1808

„Senaar Mezejéről lassanként Napkelet felé indúlván, a’ világnak azon részeit választották első lakó-helyül, mellyet bekerít Napnyúgot felől Irtisch, Napkelet felől pedig Amur vize? és a’ Sina, vagy más néven, Chinabéli Birodalomnak Éjszak felé néző szomszéd Tartományaiban letelepedtek, úgyhogy a’ Magyarok régiebb Őseinek első lakó-helyek azon a’ tájon vólt, melly ama’ roppant Sinabéli Birodalomnak határt vet Éjszak felől: ...

Sinabélieknek, midőn módjok nem esett benne; az említett esztendőben pedig a’ Topai Tatároktól a’ Volga vize mellé szoríttattak, a’ hová annál könnyebben engedték magokat nyomattatni, hogy naponként szaporodván, a’ Baschiriai Tartomány szoros vólna nékik: a’ hol köz-akarattal tanátsot tartván elvégezték magok között, hogy Ásiából kirádúlván, Európába kőltöznének.

Mit mondanak hát a krónikák?

Nem állítják, hogy a magyarok szkíták, csak azt, hogy Szkítiából érkeztek. Anonymus tekinti Attilát szkítának. Viszont egyértelművé teszi: neki a magyarok csakis a magyarság nemesi rétegét jelentik.

Szkítia önmaga pedig krónikáról-krónikára különbözik. Minél későbbi a krónika, annál keletebbre tevődik az eredet. Ugyanakkor ne feledjük: Perzsia nem határos a Meotisz mocsaraival! Közben van még a Kaukázus – és közel 1000 km.

Nem idézem, de a krónikák alaposabb vizsgálatából két dolog egyértelmű: a magyarság eredetét alapvetően a babiloni, biblikus hitvilág határozza meg. Itt a Nimród-Hunor-Magor eredethit meg az ún. csillagmítoszokat tükrözi. (Giorgio de Santillana & Hertha von Dechend: Hamlet malma – Értekezés a mítoszokról és az idő szerkezetéről ) A csillagmítoszok általánosan ismertek voltak a Kárpát-medence környezetében, csak éppen a magyar népi regékben, hitvilágban, mesékben nem jelennek meg.

A másik jelenség, hogy a krónikákban említett események – a fenti biblikus eredetet nem tekintve – semmit sem említenek Attila hunjainak Attila halálát követő és a hun származású Álmos és Árpád magyarjainak a Kárpát medencébe való visszatérése közti időszak eseményeiből. A krónikákban csakis azok az események jelennek meg, melyek a Kárpát-medencében történtek, holott ha valóban Árpád katonanépének emlékezetét tükröznék, akkor a sztyeppei eseményekről is meg kellene emlékezniük. Nem teszik. Miért nem emlékszik a katonanép Attila és Álmos közti, a Kárpát-medencén kívüli eseményekre?

Hogy a magyar népi műveltség nem sztyeppei azt részletesen bemutattuk a fentebb már idézett könyvekben, azokra itt nem kívánok kitérni. A magyar nemzet kettős szerkezete nem idegen Európa korabeli nemzeti szerkezetétől, hiszen Európa valamennyi népénél akkor a nemesi elit és a letelepedett nép más műveltséget folytatott, gyakran még a nyelvük sem volt azonos. Pl. a Balkánra az avarok által telepített szlávok elitje a turk nyelvű bolgár katonanép volt, aki aztán a nyelvét hamarosan elveszítve beolvadt a szlávságba.

A magyar nyelv és műveltség alapvető jellemvonása a mellérendelés. Ez Európában a magyar államalapításkor csupán itt található meg – de aztán ez a jellemvonás az Árpád-házi királyok idején átragadt a nemességre is. A Könyves Kálmán idejétől ismert Szent Korona Eszme mellérendelő és az európai keményen alárendelő hűbériségnek a Magyar Királyságra alkalmazott mellérendelő változatát jelenti. Itt kell arra hivatkoznom, hogy ez a mellérendelés Európában már évszázadok, évezredek óta általánosan csakis a Kárpát-medencében és annak keleti külső övezetében volt ismeretes. A hunok megjelenéséig követhető ezen a területen annak uralkodó jellege.

A mellérendelés viszont nem volt jellemző a szkítákra. Míg a mellérendelő népművészetet a növényi elemek, a lélek-jelképek (madár, hal, virág, folyondár, stb.) uralják, az alárendelő népművészetben uralkodó a ragadozó állatok – oroszlán, sas, turul stb. – ábrázolása. A magyar népművészetet az előbbi, a szkítát az utóbbi jellemzi.

A szkítákról sokkal kevesebbet tudunk, mint amit a bennük való hit fölemlít. Az orosz sztyeppén a Kr. e. IX-VIII. évszázadban jelentek meg és váltották fel a kimmereket. A szkíta törzs kifejezetten sztyeppei, harcos katonatörzs volt, melynek hatalmi központja a Don középső vidékén terült el. Az azonos területen korábban uralkodó ún. kurgán kultúrát folytatták. Kemény hierarchia volt rájuk jellemző, királyaik voltak és a királyokat hatalmas pompával temették el földhalmok alatt kialakított sírokba (kurgánok) – melyekbe mellé temették lovait, lovászait, feleségeit, stb. Az itt egyértelműen megnyilvánuló emberáldozat a magyar kultúrától idegen! De a népmeséink királyai sem mindenható uralkodók – és főleg, nincs nevük.

A szkíták nyelvét nem ismerjük, hiszen nem hagytak hátra írott emléket. Csakis a görög leírásokból következtethetünk néhány névre, esetleg isteneik nevére. A vallási rítusaik jobban ismertek. Ezekből az jön ki, hogy a vallási felfogásuk az északi, ún. nordikus hitvilággal harmonizál. A hitvilágukban kiemelt szerepe volt a fegyvernek, isteni áldozatokat végeztek a kard előtt – feláldozva esetleg foglyaik tucatjait, mert vérrel kellett a kardot táplálni – és ez megint csak idegen a magyar népi kultúrától. De idegen a huntól is.

A sztyeppe kultúrája a jégkorszak fölmelegedése után: kurgán. A kurgán temetkezési formát jelent és ez a sztyeppe teljes területén megtalálható volt. Innen ered az az elképzelés, hogy már a Kr. e. 5. évezredben itt 'hatalmas birodalom' létezett volna, egységes nyelvvel, egységes hatalmi szerkezettel. Holott csakis a főnökök temetkezési rítusa volt hasonló. Hasonló módon a fegyver imádata, a férfinek a nő fölé helyezése jellemezte ezt a társadalmat. A sírok egyenrangúságát felváltotta a született előkelők nagyobb pompát felmutató temetkezése és a sírokban megjelent az emberölő fegyver. Kezdetben kőkés, majd réz-, majd még később bronzfegyver. A kardimádat jeleit láthatjuk, a kard, a tőr isteni rangra emelkedett.

A kezdetben táplálékként fogyasztott ló később közlekedési eszközzé vált. A nagy területre kiterjedő viszonylagos egységes műveltség alapjául a lovaglás 'feltalálása' révén biztosított jobb közlekedés szolgálhatott. A Dnyeper kanyarjában lévő sztyeppei település, Dereivka temetőjében találták meg azt a legrégebben sírmellékletként odahelyezett lókoponyát, melynek fogazatán a zabla nyoma kétségtelenül kimutatható volt. Kora kb. Kr. e. 4000.

Ellenben a sztyeppei pásztorok nem szervezhetők olyan mértékben egységes 'birodalommá', amilyenek a hasonló korban a letelepedett társadalmakban jöttek létre. Az első sztyeppei 'birodalom', mint törzsszövetség a Kr. e. 2-1. évezred folyamán, a kimmereknél ismerhető fel, korábbról birodalomra utaló jelekkel nem találkozott a régészet. Ez az uralmi terület viszont aligha terjedt túl a sztyeppei övezeten és talán még az ázsiai részre sem terjedt át. Egy sztyeppei 'nép' (törzs, törzsszövetség) a maga területét családi, szövetségi jelleggel védi, onnan elüldözhető, de birtokba nem vehető. Az erősebbel vagy szövetséget köt, vagy elmenekül, vagy elpusztul. A sztyeppei 'birodalmak' ismereteink szerint mind törzsszövetségen alapultak. Ennek köszönhetően bomlottak fel általában ugyanolyan gyorsan, ahogy létrejöttek. De ez már a Kr. u. 1. évezredre vonatkozik.

A sztyeppei lovasok azonban az emberölésre átalakított kőbalta és a lovaglás birtokában a Kr. e. 5. évezred közepe táján (Kr. e. 4500 körül) elindultak a környezetükben élő immár rézműves letelepedettek ellen. A kurgán kultúra kezdetben a Balkán letelepedett műveltségeit fölégette (I. kurgán invázió), hogy állataik számára így szerezzenek legeltető területet, majd ez a műveltség életképtelennek bizonyult a dombos, földművelésre alkalmas területeken és elhalt. A letelepedett műveltségek visszatértek a kurgán I. invázió által fölégetett területekre.

Az egy évezreddel később, a bronzkorban elindult II. kurgán invázió már nem égette fel a földművesek telepeit, hanem rájuk telepedve alakította ki a kettős társadalmakat – melyeket politikai terminológia szerint rabszolgatartó társadalomnak tekintenek sokan. A II. kurgán invázió már határozottan nyugatnak tartott és fokozatosan beolvasztotta a menekülésre nem hajlandó földműves társadalmakat, az akkor még vonaldíszes kerámia emberét, aki már rézművességet is folytatott. Így a harcibalta immár réz, majd hamarosan bronzbaltává alakul, a kőkésből bronztőr és bronzkard lett.

A III. kurgán invázió a bronzkor kezdetét követően, Kr. e. 3000 körül indult el Európa nyugati felét átalakító útjára. Ezáltal, ettől kezdve Európa műveltségeire – a Kárpát-medence Dunától északra és keletre fekvő dombos, hegyes vidékeit és a Keleti-Kárpátok külső löszös folyóvölgyeit kivéve – egységesen alárendelő, kettős társadalmak voltak a jellemzőek.

Az európai kurgán inváziók eredményeként ötvöződött műveltségeke a következők:

A Kárpátoktól északra elterülő síkságon a szvidéri kultúra – rajta a mai szlávsággal. A Germán-alföldön lakók a későbbi kelta műveltséggel.
Nyugat-Európa harangedényes műveltsége, majd ezt követően a kelta. Dél-Európa a – később a dór invázióval göröggé vált – pelagézzel.
Közép-Európa dunántúli része a harangedényes műveltséggel.

A fegyverkovács keleti Kárpát-medencei és külső dombvidéki műveltség nem ötvöződött a kurgánnal, önállóan megmaradt.

Figyelemreméltó, hogy az orosz sztyeppéről keleti irányba addig az időig nem indult el invázió! Ennek föltehetően a földrajzi helyzet a magyarázata. Ugyanis az orosz sztyeppét részben a Fekete-tenger, részben a Kaukázus masszív, zárt hegytömbje zárja le a déli oldalon. Pásztornépek sem a tengeren, sem a magas hegyi hágókon tömegével nem közlekedhetnek, mert egyszerűen élve nem jutnak át. A Káspi-tó rendkívül keskeny partmenti sávján sem tudnak száz kilométereket araszolni, mert az ott élők ezt nem teszik számukra lehetővé. Az északi 'átjáró' az ural hegység déli lejtői és a Káspi-tó északi partja között igénybe vehető, viszont éppen onnan érkeznek folyamatosan a keleti sztyeppéről távozók és gyakorolnak nyomást az orosz sztyeppén pásztorkodókra. Az Aral-tó északi partja felett vonul a sztyeppe. Elvileg lehetőség lett volna arra is, hogy a Káspi- és az Aral-tó között délnek vonuljon a pásztornép, de ez rendkívül csekély csapadékú, szinte sivatagos terület és ezen karavánok, könnyűlovassági egységek ugyan átkelhetnek, de nagy tömegű pásztornép nem. Amikor a Volga-könyöktől az oda időközben keletről betelepült pásztornép kiszorult és a szocialista kormányzat idején lehetővé váltan visszaindult Mongóliába, az útra kelt közel 300 000 embernek alig a fele érkezett meg – a XX. század elején! A száraz sztyeppe nem tréfál!

Az orosz sztyeppéről az utolsó masszív – késő Jamna műveltségi – népmozgás a Kr. e. 1900-as évek környékén indult el, melynek embere immár a Balkánon keresztül Anatóliára ment át, majd onnan tovább keletre, délkeletre. Ezt követően jelentek meg az ún. árja törzsek Indiában, fejtettek ki nyomást az észak-iráni, a közép-ázsiai hegységek északi peremén élőkre, akik aztán maguk is részben keletre tovább vándoroltak. Ez utóbbiak utódai a ma turk népeknek tartottak, akik Anatóliától egészen a mongol sztyeppéig népesítik be a keskeny megművelhető területeken felül a félsivatagos, hegylábi és sztyeppei területeket Ázsiában.

A szkitákról csak ez után hallunk: Kr. e. VIII. században jelennek meg az orosz sztyeppén – föltehetően keletről – a kimmereket a sztyeppe addigi kurgán urait leverik és maguk lépnek azok hatalmi helyzetébe.

A szkíta is ötvöződött kultúra. Csak a katonai elit a szkíta – ők a királyszkíták. A meghódítottak más kultúrájúak, más embertani képet mutatnak, föltehetően más a nyelvük, csak a 'birodalom' alapján szkítának neveztetnek. Hatalmukat – ahogy egy évezreddel később a turk kazárok – kiterjesztik a sztyeppét övező földművesekre is és a sztyeppei pásztornépek szokását követve valamennyi nekik behódolt, vagy csatlakozott műveltség, törzs, népcsoport fölvette a szkíta nevet. Lakóhelyük Szkítia és ők addig szkíták, amíg egy másik törzs kellően erőssé nem válik, és át nem veszi tőlük a sztyeppei 'birodalom' uralmát. Már pedig az erőváltás mindig fegyverváltást jelentett.

A szkíták azáltal lettek a sztyeppe urai – és maradtak ebben a helyzetükben fél évezredig – hogy kidolgozták a visszacsapó íjat. Ez a Kr. e. IX. századra tehető. Homérosz az Odisszeában Odüsszeusz íjaként hivatkozik erre a trójai háború idejére téve a fegyvert. A trójai háború a szkíta időket közvetlenül megelőző időre tehető. A szkítákat felváltó szarmaták viszont a páncélos, lándzsás hadakozást hozták Európába a Kr. e. IV. században. A Kr. U. IV. században viszont az Európát elözönlő hunok a kengyelt hozták magukkal és ezzel a lóhátról való test-a-test elleni harcban remekeltek.

A szkíták nyelvére csak következtethetünk. Mindenekelőtt van az a néhány név, melyet Hérodotosz leírásából állítólag görögösített változatban ismerünk. Ezekben az -isz, -osz, -asz végződés ismerhető fel, mely mind a görögben, mind a korábbi hettitában és a modern lett-litván nyelvben ma is személynévvégződés, azaz az indoeurópai nyelvcsalád sajátja. Magukat szkíta utódnak határozzák meg a mai oszétok, akik az alánokon keresztül vallják magukat annak. Vélekedésüket alátámasztják az oszét legendák, melyek mind a csillagmítoszokat, a fegyver imádatát, isteni jellegét, mind pedig a szent kehely legendáját visszatükrözik (Littleton, C. Scott és Malcor Linda A.: Szkitiától Camelotig; Az Arthur királyról, a Kerekasztal lovagjairól és a Szent Grálról szóló legendák eredetének radikális újraértelmezése ) – és melyek a magyar népi felfogásból konokul hiányoznak. A szent kehely legenda Nyugat-Európába az alán törzsek szállásterületein keresztül elterjedve ismert. Az oszétok nyelve nem ragozó, hanem hajlító, az indoeurópai nyelvcsaládhoz köthető.

Mindebből arra következtethetünk, hogy sem az ún. honfoglaló Árpád népe, még kevésbé a Kárpát-medence letelepedett, magyar nyelven beszélő, mellérendelő műveltségű népe nem lehetett szkíta – még akkor sem, ha esetleg ez utóbbi élhetett is szkíta fennhatóság alatt.

Éppen csak érintenem kell a hazai körökben nagyon kedvelt felfogást, miszerint a szkíta pedig a sémik által elzavart sumérokat jelenti. Hogy mi támasztja ezt alá? A puszta hiten kívül semmi. A hit alapja pedig az a felfogás, hogy a magyar nyelv a sumér utódnyelve. Mindezt több 'próféta' ragozza hazánkban. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a sumér nyelv semmivel sem áll közelebb a magyarhoz, mint a finn, mert az alapszavakban oly kevés az azonos tőre visszavezethető szó. A sumér-magyar kapcsolatnak már akkor meg kellett szakadni, amikor a sumér még nem is létezett.

A másik tévhit, hogy a sumérok elmenekülve sztyeppei lovas pásztorokká váltak és ők alkotják a sztyeppe népességét. Cáfolatként elegendő annyit felhozni, hogy a sumérok szamarat hajtottak, a lovat csakis a sztyeppei kultúrának a délkeletre áramlása idején ismerték meg. De ez egyben a sumér civilizáció alkonyát is jelentette. Semmi jel nincs arra vonatkozóan, hogy a sumérok tömegesen elhagyták volna a Folyamközt és pásztor műveltségre tértek volna át ott, ahol egyébként már évezredek óta folyt a lovas pásztorkodás. Így az a 'rejtély', hogy mi lehetett a szkíták nyelve, a sumér közvetítésével sem oldható meg.

Következtetés:

A magyar nyelvű műveltség Európa ősműveltsége és ennek forrása a Kárpát-medence. A magyar népesség az ún. 'honfoglalást' követően kulturálisan bizonyíthatóan kettős társadalmat alkot: az alapnépesség letelepedett, mellérendelő műveltségű, a rátelepedett, vele ötvöződött katonai elit sztyeppei, alárendelő műveltségű.

Végül ki kell térnem arra, hogy ha eddig is tudtam mindezeket, miért nem mutattam be? Miért most állok elő a szkíta eredet kritikájával?

Az ok pedig az elmúlt években merült fel. Egyre-másra hangzik el, – nem csak a szomszéd államok mesterkélt történettudománynak nevezett hamisításai alapján, hanem jelentősebb forrásokból is, – hogy a magyarok, 'Árpád barbár sztyeppei népe' az ún. honfoglaláskor a Kárpát-medencében letelepedett életet folytató magasrendű kultúrát taposott el. Ez a magasrendű kultúra aztán a változatok szerint lehet román, szlovák, általában szláv, de újabb időben megjelent a héber jellege is. Ugyanis találtak egy sír falán menóra ábrázolást. Minthogy a Kárpát-medence megfelelő a zsidó hitvilág tejjel-mézzel folyó Kánaánja céljára, a mai történelemhamisítás szépen oda vezethet, hogy ’Árpád barbár népe’ utódait kitessékelik a Kárpátok közül, vagy örök büntetésül örökös rabszolgaságra kényszerítik.

Holott Árpád katonanépe nem taposott el magasabb rendű kultúrát, hanem azzal szövetségben hozta létre a Magyar Királyságot. Az a 'magasabb rendű' kultúra viszont magyarul beszélt, rovásírással írt, mellérendelő szemléletű népművészete volt, több százezer népdallal, mesével rendelkezik – és lélekhívő volt. Mindez se nem szláv, se nem román, se nem héber, hanem magyar.

A magyar nyelvű népesség és műveltség forrása a Kárpát-medence. A Szkítiából érkezett katonai elit nem szkíta, hanem minden bizonnyal a turk nyelvcsalád egyik ága, hun vezérkarral. A Magyar Királyság vezető nemességét a sztyeppei katonatörzs, lakosságát a Medence őslakói alkotják. Műveltségük az őslakókét folytatja.

Cser Ferenc

http://www.magtudin.org/cser_ferenc_finnugorizmus_v_szkitizmus.htm
http://www.nemenyi.net/default.asp?SID=0&Cal=&AID=0&Direkt=A_finnugorizmus_versus_szkitizmus_csatazajhoz__61319
* Beküldte: Dubicz István egy Magyar megmaradásért oldal olvasó